Tessék, már megint hétfő van! Utálom a hétfőket! Hiába ma vannak a legkönnyebb óráim a bájitaltant kivéve, mégis olyan nyúzott az egész napom! Hjaj, de nincs kedvem felkelni!
Nah, mindegy. Ezzel a nyavalygással csak megnehezítem a dolgom. Nekem nincs kedvem elkésni, nem úgy, mint drága szobatársaimnak. Ők mindig az utolsó pillanatban kelnek fel, még reggelizni sem mindig mennek, sőt, igen gyakran látni őket a Nagyterembe. Mindegy, én mindenesetre szépen elkészülök, és lemegyek. Az a jó, ha a lehető legkorábban ott vagyok, mert alig vannak rajtam kívül, nem futok össze a Bolond Bandával, sem Kőszoborral, sem a Tekergőkkel. Három hete már hozzájuk sincs kedvem. A Griffendéles banda túl… túl… hogy is mondjam? Túl élénkek… nem, nem… áh, szóval a lényeg az, hogy valahogy nem illek közéjük. Jóval idősebbek nálam, ráadásul ovisnak néznek. Mindig becézgetnek és minden becenevemben benne van a „kicsi”. A fiúk mindig hangoskodnak és állandóan bántják Kőszobrot. Legalább már a saját háza beliek leszálltak róla. Elkerülik. Nem bántják, de nem is kedvesek. Én is olyan… semmilyen vagyok vele. Az elmúlt három hétben kerültem őt. Azaz csak eleinte kerültem, utána már ment minden magától. Valahogy sosem futottunk össze. Na nem mintha ő kereste volna a társaságom. Mindegy. Jobb is így. Legalább nem veszekszünk, nincs alkalma bántani. Bár igaza volt, mégis csalódtam benne, miután elmeséltem neki mindent. Nem volt megértő egy cseppet sem. Szerintem. És kiforgatta a szavaimat.

Ebben a mély csöndben, mivel a tanórákon kívül mindvégig egyedül voltam, legtöbb szabadidőmet a könyvtárban töltöttem, s amikor nem tanultam, akkor kutattam. Megpróbáltam információkat gyűjteni híres családokról, hátha az én családom… vagyis a családnevem szerepel az egyik könyvben. Találtam is négy Johnson családot, de egyik sem az enyém. Aztán belegondoltam: miért is lenne az én egyszerű családom olyan híres, hogy benne legyen egy könyvben? Tehát a könyvtárat hamar feladtam, legalábbis a kutatás terén. Tanulni ma is oda fogok menni. Jó hely, van egy kis „sarka”, ahova nem igen járnak, közel van a tiltott részleghez, gondolom ezért a gyér látogatottság. Pedig azt hittem, a kaland vonzani fogja a többi gyereket is. De nem bánom, hogy nem így volt. Szóval tanácstalan maradtam, viszont annál több időm jutott a tanulásra, aminek meg is van az eredménye, ugyanis írtunk néhány dolgozatot, amiket valószínűleg ma meg is kapunk, s én igen jóra számíthatok. Ami pedig a családomat illeti, fogalmam sincs, mit tegyek. Dumbledore-ról sok mindent találtam, többek között azt is, hogy ő nagyon sok mindent tud a diákjairól. Már eszembe jutott, hogy megkérdezzem őt, de még nem mertem elmenni hozzá. Biztosan nagyon elfoglalt, nincs ideje rám. Talán majd ma… áh, dehogy. Mindig ezt mondom: talán majd ma, talán majd ma. Cselekednem kell végre. Bár… megkérhetnék valakit, aki megkérdezné, tud-e fogadni. De kit? Szinte senkivel nem vagyok beszélő viszonyban, akivel meg igen – gondolok itt Kőszoborra és a griffendéles srácokra, no és persze Lilyre – azokkal meg mostanság nincs kedvem társalogni. Valahogy nincs kedvem a társaságukhoz. És ha egy tanár kénék meg? Hm…

Még időben toppanok meg a lányszobáktól levezető lépcső alján. Azt reméltem odafenn, senkivel sem kell összefutnom egész reggel, ahogy ez rendszerint lenni szokott, de most valaki megelőzött, s már leért a klubhelységbe. A fotelben ül, csak a feje búbját látom. Olyan fekete a haja, mint Perselusnak. Nah, lassan a testtel, másnak is van fekete haja… ugye?
Bárki is az, megpróbálok csendben elsuhanni mögötte.
- Jó reggelt! – hallom ekkor a fotelből felbúgó hangot. Merlinre! Ez ő! Jaj, ne! Nem veszek róla tudomást, had higgye csak, hogy képzelődött és nincs is itt rajta kívül senki.
- Hm. Szóval már szóba sem állsz velem? – kérdi a hang – Na jó, mindegy, én nem erőltetem.

Azzal többet nem is szól, így én vállamat megrántva léphetek ki a rideg szobából. Talán csodálkozott, talán nem, jelen pillanatban mással vagyok elfoglalva. Egyébként sem adom meg neki még egyszer azt az örömöt, hogy kimutatom, mennyire tud idegesíteni vagy bántani.
Most csak azon jár az eszem, hogyan derítsem ki, hogy ki fia borja vagyok valójában, s hogy kerültem én ide a Roxfortba, ha tényleg mugli vagyok. Most nincs sem időm, sem kedvem azzal foglalkozni, hogyan kerüljem el a folytonos sértegetéseket és mindenkit, aki nem érti meg, hogy most egyedüllétre van szükségem.

A reggeli szerencsére nyugodtan telik, pont, ahogy szokott mostanság. Csendben, egyedül.
Kifele menet ugyan belebotlok mostanság a röhögős bandába a szőke fiúval az élén, de óvatosan közelítenek meg és gyorsan hagyják el a közegemet. Talán Perselus mondott nekik valamit… de vajon mit és miért? Hisz akkor érkezett! Abban a szent pillanatban! Vagy… mégsem? De miért segített? Azt is mondhatnám, kedves volt velem ezáltal. De neeem… ő nem. Az nem létezik. De mindegy. Amilyen érdekesnek találtam eleinte, most annyira hidegen hagy. Lehet, hogy ez csak egy ilyen időszakom, de lehet, hogy már tényleg nem akarom megtudni, tényleg ilyen modortalan, vagy direkt csinálja.