Perselus,

úgy döntöttem, itt az idő, hogy lépjek. Eddig csak vártam és vártam, szüntelenül az ajtómat figyeltem, mikor nyílik ki és lépsz be rajta, mikor jössz rá végre, hogy az én időm is véges. Tudtad, hogy el kell majd mennem, de, ha te kértél volna, most is itt lennék. Miattad. Mert nem akartam tőled elszakadni. Fájt volna. Nagyon.
De te egy szót sem szóltál. Felém sem néztél. Hittél makacs elveidnek, mik szerint nem létezik, hogy valaki belédszeressen.

Eleinte én sem hittem el. Amikor Albus rád bízott, neked kellett vigyáznod rám, megvédened engem. Hozzád költöztem, a te lakosztályodba. Egyáltalán nem kedveltelek. Sőt. Azt kívántam, minél előbb legyen ennek vége, hogy megszabadulhassak nyomasztó közelségedtől. De egyre jobban tetszettek a szópárbajok, amiket vívtunk. Tetszett, hogy olyan okos vagy, nem tudtam egyszerűen túljárni az eszeden. Mégis, amikor sikerült, felettébb örültem a saját sikeremnek és annak, hogy ez téged mennyire idegesít. Aztán észrevettem, hogy különös érzések kerítenek hatalmukba. Nem tudtam, mik azok. Lassan aztán kitisztult a kép. Megszerettelek. Belédszerettem. Vonzott az egyéniséged, a rejtett kedvességed, amit csak akkor mutattál ki, ha aggódtál értem, vagy amikor például nagyon fáradt voltam és teát készítettél nekem. Mással megtetted ezt? Nem. Nem tetted. De nem mertem következtetni semmire. Csak vártam és vártam. Egyre biztosabb voltam abban, hogy te is úgy érzel, ahogy én, de legalábbis hasonlóan.

Aztán, amikor végre összeszedtem a bátorságomat és egy szócsatánk végén megcsókoltalak, éreztem, hogy te is akarod, egszerűen csodás volt, de te eltoltál magadtól és bár hangod még remegett, mégis keményen, hidegen elküldtél és tudatosítottad bennem, hogy te semmilyen érzelmet nem táplálsz senki iránt, főleg nem irántam. Ekkor még türelmes voltam, hisz nem tudtál becsapni. Tudtam, hogy csak a csalódást akartad elkerülni. Megpróbáltalak biztosítani felőle, hogy nem kell félned, de minduntalan kudarcot vallottam. Kemény és elutasító voltál, pedig sokszor alig bírtad ki a közelemben.
De az időm telt, a türelmem is vele fogyott...napról napra egyre kevesebb reményem maradt. Próbálkozhattam akármivel, éreztem, hogy legszívesebben engednél vágyaidnak, de mégsem tetted. Hisz te erős ember vagy, a gyengeség nincs benne a szótáradban. A szerelem pedig gyengeség, igaz? Ezt mondtad, vagy nem?

És most eljött az én időm. Bár el kell mennem, leírom neked, - mivel beszélni veled erről nem lehet - hogy tudom, te akartad, hogy itt maradjak, te beszéltél Albussal, hogy találjon ki valamit, amivel itt tarthat. De a veszély elült, Voldemort már nem keresett, mivel sikeresen elhitettük vele, hogy a rám mért átka lassan, de megölt. Új életet kezdhetek immár, de nem a Roxfortban. Te is tudod, akkor is tudtad, hogy ha maradnék, fény derülne a hazugságra. De akkor te is komoly bajba kerülnél, hisz te hitetted el a Nagyúrral, hogy már nem élek. Nem élném túl, ha neked bajod esne. Sosem boácstanám meg magamnak, ha miattam kellene szenvedned. Mégis, ha te kértél volna, maradtam volna. Ha nem is a Roxfortban, de a közeledben. Lehetőség mindig volt és van is arra, hogy megoldjuk a helyzetet. A lezárt szárnyban mindig ott lettem volna neked. De soha nem mondtad volna a szemembe, engem soha nem kértél volna, pedig pont előttem nem kell szégyelned. Hisz tudod, nem tartalak gyengének. De elfogadtam volna bármit, csak veled lehessek. Vártam, de várthattam is, hisz te sosem jöttél.

Végül úgy döntöttem, rendben, szenvedj, ha akarsz, de nekem nem teheted tönkre az életem. Fogtam magam, és összecsomagoltam, idő előtt szóltam Albusnak, hogy elmegyek. És elmentem. Ezt a levelet akkor olvashatod csak, amikor én már messze leszek tőled. Új életet kezdek egyedül, vagy mással, de nem veled.

Nem várhatok tovább. El kell mennem innen. Nekem itt nincs jövőm...veled. Főleg nem boldog. Éspedig én boldog akarok lenni. Ha te szenvedni akarsz, tedd azt, de engem hagyj ki belőle.

S mindezek ellenére mégis...én...szeretlek téged, Perselus. Talán így lesz örökké. Soha nem felejtelek el.

Camilla