Szállj, Worlog, szállj! Kérlek, találd meg Őt, s add át neki levelem! Te vagy az utolsó reményem, az utolsó esélyem. Csak te segíthetsz rajtam! Kérlek, hozd őt vissza nekem!

Kérlek…

Most is, hogy levelem elrepült hű baglyommal, szemeim előtt futnak a sorok, melyeket Neki írtam. Ez az utolsó esélyem arra, hogy visszajöjjön, s elmondhassam neki, mit is érzek iránta. De ha legalább csak láthatnám! Csak még egyszer! Olyan hirtelen távozott…

Talán visszajön, kértem, hogy jöjjön…

„Eltűntél. Elhagytál szótlanul. A szívem, a lelkem, az egész testem, lényem, kong az ürességtől, mióta Te elmentél.

Hibáztam, tudom. Elrontottam, pedig olyan szép lehetett volna! Elhitettem magammal, hogy az a csoda, ami bearanyozza a mindennapjaimat, valójában merő gyengeség, ami nem jellemző Perselus Pitonra. Hagytam magam sodródni az árral, nem álltam ellen a büszkeségnek, a hitetlenségnek. Nem hittem el, hogy van nő a világon, aki szeretni tud engem. Ráadásul ennyire! Azt sem hittem, hogy én ilyen érzelmekre is képes vagyok. Nem tudtam, még nem tapasztaltam. De Te mindenre fényt derítettél bennem. És olyan csodálatos volt!

Mégis elrontottam. Ott okoztam neked fájdalmat, ahol csak tudtam, pedig az én szívem is majd’ beleroskadt. Két erő munkálkodott bennem. Egy kedves, megértő, hitegető kis lény, aki minduntalan azt suttogta, szeresselek, hisz Te is szeretsz, s egy gonosz, undok szörny, akik gőgösségével, határtalan büszkeségével győzedelmeskedett és elhitette velem, hogy Te sem szeretsz engem és én sem Téged, s hogy én nem vagyok képes holmi érzelgősködésre.

A szerelem nem érzelgősség. Erre csak későn jöttem rá. Akkor, amikor Te már nem voltál itt, nem voltál mellettem.

Szeretném elmondani, kifejezni mindazt, amit irántad érzek, de leírni, szavakba önteni nem lehet. Ha itt lennél velem, ha láthatnálak, ha érezném édes illatod, ha ölelhetnélek, csókolhatnálak, mert igen, ezt akarom, ha az örökkévalóságig veled maradhatnék, talán meg tudnám mutatni, mit is érzek irántad. Csak engedned kell. Már csak rajtad múlik. Annyi mindenre most jöttem csak rá és annyi mindent eltitkoltam előled! Kérlek, engedd, hogy elmondjam, hogy megmutassam! Most már tudom, mit jelentett akkor az az esély, amit adtál. Most már tudom, mit veszítettem, kit veszítettem. Tudtam, hogy el kell menned, de titkon vártam egy csodára, ami itt marasztal téged anélkül, hogy elárulnám magam. Legalább addig, míg össze nem szedem magam és a szemedbe mondom végre, hogyan is érzek irántad.

Túl sokáig vártam. Egészen addig, míg el nem veszítettelek. Hidd el, semmit sem bánok jobban, mint ezt! Nem lett volna szabad elengednem Téged!

Most már nem érdekel semmi, már nem titkolok el semmit, megértettem, mit kell tennem, már tudom, biztosan tudom, mit jelentesz nekem, s hogy én nélküled nem élhetek! Most már bátran leírom, s ha visszajössz, a szemedbe is mondom. Nincs mit veszítenem többé, nálad többet nem veszíthetek. Semmi más nem érdekel, csak az, hogy visszahozzalak ide. De ha te nem jössz, én megyek utánad. S ha azt sem szeretnéd, ha többé hallani sem akarsz rólam, megértem, s csak magamat okolhatom. Akkor az én lelkem sötétbe burkolózik, újra elzárkózik, s többé nem lesz számára kiút.

Eddig te hullajtottál keserves könnyeket, mikor makacsságom majd’ az őrületbe kergetett, s most én teszem ugyanezt. Már nem rejtem senki elől a bánatomat. Átkozom magam, mert mást nem érdemlek, még téged sem, mégis reménykedem. Kérlek, gyere vissza hozzám!

Minden éjjel a kis tónál várok rád mindaddig, míg el nem jössz. Éberen kémlelem majd a tájat, az eget, bárhonnan érkezel is. S ha nem jössz, éjjeleim már nem miattad töltöm majd odakinn. Csak emlékezem majd azokra az időkre, amikor még szerettem élni.

Perselus”

Oh, ha csak még egyszer láthatnám! Ha megmutathatnám neki mindazt, ami bennem lakozik!

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes leszek. Én, Perselus Piton, a mindig hideg, kemény és érzéketlen kőszobor. De a szívem jégről tűzre vált, s most Őérte ég. Bárhogy is történt, soha többé nem titkolom el. De ha Ő többé nem szeret, a jég újra átjárja szívem-lelkem, s többé nem enged el. Soha.

Az ég sötétség burkolózik. Rosszat sejtet.

Az erdőn túl egy apró fénysugár csiklandozza a felhők talpait.