A férfi halkan közeledett a nő felé. Nem tudta biztosan, hogy helyesen cselekszik, de már nem érdekelte, mit mond az esze. Hiszen emiatt a fenemód büszke, rideg, komor, léleksorvasztó viselkedés miatt, melyre az elméje késztette, már kétszer elveszíteni látszott életének valódi értelmét, az egyetlen embert, aki eddigi élete során a nélkül ért el nála igazi, szívből jövő mosolyt, sőt, e mögött érzelmeket is, hogy kérte volna. És mégis, ő egyszer sem tanult az esetből. Talán éppen azért nem, mert nem maradhatott magára önsajnálatával, hogy kettesben megvitassák, ki a gyengébb: a szerelmes, vagy a szerelemtől menekülő ember?
A nő! Ő az oka mindennek! A visszafogottnak látszó, ám valójában tüzes báj, mely halált megvető bátorsággal ront a férfi összes józan érzékének, s végül megfélemlített vadként bújik újra saját szoknyája mögé.
Soha nem szól, nem kér, nem vádol, csak megért. A nő tekintete csak a célszemély előtt nem titkolja, hogy ő sem sérthetetlen, s, hogy neki egy hozzá hasonlóan érzelemgyenge társra van szüksége.
Csakhogy a férfi nem olyan! Vele melléfogott a nő.

- Perselus! – leheli a kétségbeeséstől elhaló hangon ő, a nő. Jobb kezét szívének kedvese felé nyújtja féltőn, cseppet sem követelőzően, türelmesen.
És ekkor merül fel a kérdés a „kedvesben”, hogy feladja-e eddigi, a szerelem és a gyengeség közötti azonosságról alkotott megingathatatlannak beállított elméletét, feladja-e kemény, rideg tekintélyét, vagy ölelje magához keserves kínok között visszaszerzett szívmelengetőjét, és higgye el végre, amit Sarah majd’ az őrjítő „szerelmi háború” kezdete óta próbál belé oltani: „Meggyőztél, makacs vagy, elhidegültél mindentől, főleg a meleg érzelmektől, de tőlem nem! Ezért szeretlek.”
Ahányszor megfordul Perselus fejében ez a mondat, ráeszmél, hogy a nő nem kéri, hogy adja fel érte elveit, pusztán gondolkodásra készteti: nem az eszével, hanem a szívével kell végiggondolnia, mit akar kezdeni az életével, mert itt az ész már csak a szamárpadon foglalhat helyet, itt már a szívnek van elsőbbsége. Ha boldog akar lenni, csak a karját kell kinyújtania, mert akkor megleli az örök, szótlan örömöt.
Ha a senyvedtető, szívszaggató magányt választja, csak hátat kell fordítania az imént említett örömnek, s visszasétálhat a rideg valóságba. De akkor már nem marad egy pillanata sem napjainak, amikor félrevonulva megkapaszkodhat egy szörnyű másodpercig, mely pusztán azért szörnyű, mert véget kell érnie, s el kell szakadnia a segítséget nyújtó szerelemtől. Egy másodperc, mely az örökkévalóságot jelenthetné egy kis bátorság fejében.
De Perselusnak csak az időnkénti megkapaszkodásra volt ereje. Eddig…
Most viszont döntött. Kinyújtotta bal kezét, hogy megérinthesse vele Sarah jobbját, de nem elégedett meg a kézfejjel, s annak kecses, puha ujjaival, neki szüksége volt az alkarra, a gömbölyű könyökre,  a felkarra, az íves vállra, a karcsú nyakra, a kerek, kis arcra, a pisze orra, a vöröslő, ajkaknak nevezett párnácskákra. Nem érte be simogatással sem Perselus, sem Sarah. Immár leheletük, majd csókoló ajkuk is bekapcsolódott a mézédes küzdelembe, melynek soha többé, ha akartak se tudtak volna véget vetni.

Így döntöttek, így maradtak: együtt.
Soha nem hangzott el közöttük a bűvös, szinte már mások elkoptatott igen. Ők másként élték át a varázsát, s ettől mindketten megkönnyebbültek. Soha. Kivéve egyszer, de a kivétel erősíti a szabályt. Perselus úgy érezte, tartozik ennyivel a nőnek, akinek annyi szenvedést okozott azzal, hogy saját magát korbácsolta.
- Szeretlek. – suttogta akkor, életének abban az egyetlen, magányos pillanatában. De csak a pillanat volt egyedül, az volt Az Egyetlen. Bár Sarah sosem kérte, mégis jól esett neki a vallomás, ami a teljesnél is szorosabban, örökre egymáshoz láncolta a tüzet és a vizet.