- Hagyj… - újabb próbálkozásom, hogy elküldjem Tairát, nem túl eredményes. Még mindig a sarokban áll.
- Tûnj innen… - meg se moccan… mintha nem is hallana… pedig szemébõl árad a szomorúság és a fájdalom. Persze! Mert megszánt engem! De nem csoda, szánalmas, ahogy viselkedem már három napja. Bûbájjal védtem le kastélyomat, miután sikerült elmenekülnöm, õ mégis bejutott. És azóta itt van. Csak áll és néz, néha leül, néha elfekszik a hideg kõpadlón. De miért? Nincs szükségem a támogatására, a szánalmára! Nem hívtam, nem kértem õt!
Gyilkos vagyok… öltem már, de ez más volt… megöltem Õt. Én öltem meg Õt. És az a vén bolond még csak meg sem próbált kiutat találni ebbõl a halált hozó útvesztõbõl! Miért? Miért nekem kellett megtennem? Miért kellett meghalnia? Mindennek az a szörnyeteg Voldemort az oka!
Nem bírom tovább… most a halálba taszítottam azt, aki megmentett, nem engedhetem, hogy ez történjen Tairával is! Hát nem érti? Ennyire nem vagyok egyértelmû? Ha a közelembe engedem, azzal elárulnám magam… És különben is, miért segítene õ pont nekem? Nincs szükségem arra, hogy naphosszat a szánakozást lássam rajta!
Pedig tud, ó, de hogy’ tud szeretni ez a nõ! Tud, csak épp nem engem. Szenvedek vele, mert szinte hallom, amint sajnálkozik felettem, és amint eltelik egy kis idõ, és én jobban leszek, tovább áll. Nem kellek neki, tudom. Hah, hisz kinek kéne egy mocskos halálfaló, aki csak hazudni és ölni képes? Nem segíthet… gyûlölöm, ha valaki azt hiszi, gyenge vagyok, és segíteni akar. Egyszerûen gyûlölöm.

Nem bírom nézni õt, hátat fordítok neki. Így jobb… máris olyan, mintha itt se lenne.
Hallom lépteit… cipõjének tompa kopogását. Karjait derekam körül érzem, fejét pedig a hátamon. Merlinre, milyen nyugodt! Nem sír, nem kalimpál a szíve, egyenletesen lélegzik. Milyen megnyugtató… mintha gyermekét tartaná a karjaiban…
Persze, ez is csak szánalom. Megint csak szánalom. Tõle is megvetést és gyûlöletet kéne kapnom, mint a többi épeszû embertõl. De mindig is tudtam, hogy õ nem egészen ép elméjû. De ha a fejében minden rendben van, akkor a lelkében nincs. Ezzel is büntetni akar… tudja, hogy utálom, ha sajnálnak. Nem kell engem sajnálni! Eddig is egyedül viseltem minden terhet, ezután is egyedül fogom!

Egyedül… erõs leszek… egyedül… nélküle… nem… nem megy. Nem tudom megakadályozni, hogy a fájdalom és a keserûség eluralkodjon rajtam… De Perselus, hiszen tudod, hogy elõtte megteheted! Miért hadakozol vele? Miért bántod? Õ az egyetlen, aki melletted áll! Az õ karjaiban nyugodtan megpihenhetsz, õ vigyáz rád!

Nem tudom, mi történik velem. Ölében fekszem, fejem vállán pihen, s õ simogat. És még hogy! Olyan szenvedéllyel ér hozzám, húzza végig tenyerét mellkasomon, arcomon, hogy hiába a körülmények, könnyen elveszíthetem a fejem! Érezni akarom… éreznem kell teste melegét, szívverését, ölelõ karjait, hogy legalább egy percre azt hihessem, minden rendben van. Hjaj, miért állok ellen mindig? Itt van velem… bízik bennem… hisz nekem… ölel, vigyáz rám. Életemben elõször igazán szükségem van rá.
Felülök, s bár csak tekintetemmel, de végre megkérdem tõle, ami a kétkedést okozza bennem: Mi ez, Taira? Szánalom vagy szenvedély?

Halványan elmosolyodik… érti kérdésem, s nem várat magára a válasz. Forró csókkal ösztönöz arra, hogy hozzá bújjak és én is átkaroljam õt. Ujjai sem tétlenkednek, apránként felszabadítanak fájdalmam alól, a lelki fájdalom fizikai fájdalommá alakult darabkáit kiüldözik belõlem, s helyükbe égõ vágyat kergetnek.
Megnyugszom. Végre, már csak egy sóhaj, és megnyugszom. Vállára borulok, s az idõs mágus arca mellett már egy másik is lebeg: Tairáé. Merlinre, hisz szeret engem! Szeret, és én is szeretem õt!
Nem szenvedek már.

S amit õ nyújt… hm. Nem, nem szánalom…

Ez szenvedély.