- Hagyj... - keserû hangja szívemet szaggatja, olyan, mintha tõrt mártana belém.
- Tûnj innen... - megforgatja benne a tõrt. Választhatott volna kegyesebb halálnemet is nekem.
De nem mozdulok. A fájdalom megbénít. Látom arcán azt a mérhetetlen fájdalmat, kínt, ami mentora halála óta keserítette lelkét, nem mintha eddig olyan boldog élete lett volna, de, hogy neki kellett megölnie Dumbledoret, a végtelenségig megkeserítette.
A sarokba dõlve figyelem minden apró mozdulatát. Asztalának támaszkodik, nekem háttal áll immár, egyre lejjebb ereszkedik, ereje lassan elhagyja. Még sosem láttam ilyen kiszolgáltatottnak. Most végre bebizonyíthatom neki, mennyire szeretem, hogy mellette vagyok, bármi történjék is. Csak azt szeretném, ha boldog lenne. Tudom, ez most korántsem lehetséges, de bármit megtennék, hogy legalább egy kicsit enyhítsem fájdalmát.

Lassan odasétálok hozzá, átkarolom, s minden erõmmel azon vagyok, hogy megtartsam. Fejemet hátára fektetem, egyenletesen, mélyeket lélegzek, hogy érezze nyugodtságomat és átvegye azt.
Érzem, teljesen elengedte magát, lassan a földre ereszkedem vele, neki dõlök kõ katedrája tömör aljának, s szerelmemet ölembe húzom. Karjaimban ringatom lassan, fejét vállamra hajtom, arcát, homlokát, haját simogatom.
Szeretem õt. Szeretem az életemnél is jobban és bármit megtennék, hogy enyhítsem kínjait.
Már nem ellenkezik. Három napja vagyok mellette folyamatosan, mostanra belefáradt a velem való hadakozásba. Tudom, hogy tudja, érzi, hogy szeretem, és csak jót akarok neki. De soha nem tudta elviselni, ha elkaptam egy-egy gyengébb pillanatát, nem akarta, hogy ne a határozott és kemény Perselus Pitont lássam.

Puha csókokkal hintem halántékát, arcát. Felül, megfordul, kérdõn szemeimbe néz. Értelek, kedvesem, értelek, de ne aggódj, ez nem szánalom.
Elõbb lágy, majd egyre forróbb csókkal kergetem el kétkedését. Ott simogatom, becézgetem ujjaimmal, ahol csak érem. Utolsó csókunkba bele sóhajt, s vállamra borul.

Ez szenvedély.