Hirtelen éles fájdalom hasít halántékomba, eloszlatva a ködfátylat, melyet Ana terített rám. Odakapok mindkét kezemmel, nyomom, hátha akkor csillapodik, de a görcs nem szűnik. Le kell ülnöm… Ana ijedten kérdezi, mi történt, mi fáj, vizet akar hozni, de fejemmel nemet intek. Nem vízre van most szükségem. Bár magam sem tudom, a helyett mi kéne, amitől elmúlhatna a fájdalom. Ő is leül a földre, egészen közel hozzám, átkarol, kezét bal halántékomra szorított kezemre teszi, s velem dől előre, majd hátra.
Csak pár pillanat volt az egész, már jól vagyok. Ana aggódva kémleli arcom, próbálja beazonosítani a fáradtság, vagy egyéb más görcsöt okozó tényező tüneteit. Eltolom kezét, s megsimogatom arcát. Tekintetével kérdi, miért teszem, s biztosan jól vagyok-e.
- Ne aggódj. Tényleg jól vagyok. Minden rendben.
- Ez az első? Volt már ilyen máskor is? – kérdi féltőn.
Elmondjam neki? Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. Aminek meg kell történnie, úgyis meg fog történni. Jobb, ha Ana csak a végén tudja meg…
- Nem. De tényleg nem kell komolyan venni. Majd kialszom. – halványan elmosolyodom, majd megfogom ismét kezét, s arcához hajolok.
- Hol is tartottunk? – kérdem halkan, újra átadva magam a közelség mámorának. Először furcsállva néz rám, ám, amint megérzi ajkain csókomat, már nem akar többet kérdezni.

Nemrég kezdődött. Egyik délután ugyanez történt, ugyanilyen fájdalmasan. Nem törődtem vele, ám, amikor ez kezdett rendszeressé válni, kevertem magamnak fájdalomcsillapítót.
Dumbledore irodájában tört rám a mai előtt utoljára. Akkor el kellett mennem Madame Pomfrey-hez, akárhogy ellenkeztem is.
- Nem szolgálhatok jó hírekkel. – mondta akkor nem kevés aggodalommal a hangjában.
És aznap megtudtam, mi fog történni velem. Felkészültem a legrosszabbra, bár különösebben nem okozott nagy traumát. Sosem foglalkoztatott különösebben a sorsom.
Tudomásul vettem, hogy nap, mint nap bájitalokat kell innom, hogy ne eméssze fel az agyamat a daganat. Így elkerülhető a halál. Nem rendített meg a hír, el is utasítottam a megoldást, ám Dumbledore emlékeztetett:
- Most nem csak egy ember sorsáról van szó, Perselus.
Igen, akkor úgy döntöttem, vállalok némi kellemetlenséget cserébe az életemért. Érte vállaltam. Anaért. Azt hiszem…
Viszont arra is felkészítettek, hogy a mellékhatások semmiképp nem maradhatnak el.
Figyelmeztettek arra, hogy esetleg megvakulhatok. Ezt az egyet jegyeztem meg, ez elvonta a figyelmem minden másról.
Még, hogy megvakulhatok! Mi lesz, ha nem látok majd semmit? Hogy fogok tanítani? Hogy fogok visszamenni a Nagyúrhoz? Már nem lehetek Dumbledore hasznára, sőt. Nekem lesznek hasznomra az emberek. Vakon az ember gyenge, esendő. Szó szerint. Mindenki ujjal fog mutogatni rám, ami pusztán csak azért zavar, mert gyűlölöm, ha bámulnak, egyébként azt mondanak rólam, amit akarnak.
Ana nem tudhatja meg. Nem láthatja majd. Nem tudom még, hogy lesz, de ő nem lehet majd mellettem. Elküldöm, nem tudom, majd kitalálok valamit. De addig is muszáj vele lennem. Lassan már a múlt nem is érdekel. Csak szeretnék még egy kis ideig vele lenni.
Körübelül három hónap múlva.
Akkor megyek el.
Nélküle, és mindenki nélkül. Engem nem fog senki istápolni, főleg nem Ana. Nekem mindegy, mit hisz majd, a lényeg, hogy ne tudja az igazat.
Ezért nem olyan fontos már, hogy tudjam a teljes igazat róla és a múltjáról. Most már csak a jelen érdekel.
Csak a ma.

Nem marad itt velem ma éjjel. Már rég elment, de olyan, mintha még itt lenne. Itt maradt minden szava, az illata, érzem még érintését is, csak úgy, mint édes ajkait. Hiába esett rosszul neki, elküldtem. Ma egyedül akarok lenni. Holnap talán mindent megbeszélünk. Visszamegyek szobámba, előkészülök holnapi óráimra, még a nap utolsó perceiben, s aztán gondolataimban Vele megpróbálok aludni.