- Üdv Persi…l.
- Mi? Na ne… mondd, hány variációja van még a nevemnek?
- Hát, van a …
- Ne! El ne kezd! Ne… Miattad lassan arra kényszerülök, hogy magamévá tegyem a muglik fohászát is.
- Az egészet?
- Tuladjonképpen csak egy részét…
- Éspedig?
- „Szabadíts meg a gonosztól…”
- Aha… értem én. Nem elég, hogy megcsalnál, még sértegetsz is.
- Micsoda? Honnan veszed, hogy megcsalnálak? Miről beszélsz?
- Perselus, ne is tagadd! Épp az imént mondtad! – a nő sértődötten csípőre vágta kezeit, a férfi szobájának egyik felső sarkát kipécézte tekintetével, s dacát cseppet sem leplezve el sem pillantott onnan.
- Miriam. Elmondanád, most éppen ki van soron, akivel megcsalhatnálak? – kérdezte még higgadtan a férfi, ám érezte, ha újra kezdődik a vitájuk ebben a témában, nem bírja sokáig idegekkel.
- Hát… hát te mondtad! Most mondtad… épp… most mondtad! – a nő hirtelen nem tudta, mit mondjon, kit nevezzen meg, hiszen ő maga sem tudta, kiről is van szó, azonban kedvese iménti mondata nem hagyta nyugodni. Vagy mégis…?
- Mit mondtam én, Miriam? Hm? – nagy levegő, beszív, kifúj. A légző gyakorlat után újult erővel várta a férfi a nő válaszát.
- Hát az, hogy… azt, hogy… magadévá teszed. – bökte ki végül.
- Kit?? Te figyeltél rám egyáltalán?? Az imáról beszéltem! Miriam! Te nem vagy ilyen buta… úgy viselkedsz, mint egy üres fejű szőke nő!
- Szőke vagyok!
- Francba.
- Bocs.
- Most mi van?
- Semmi.
- Jó.
- Jó.
- Hé…
- Mi van?
- Semmi…
- Jó.
- Jó…
- De…
- Mi van?
- Bocs.
- Ezt már mondtad.
- Szeretlek.
- Ezt is mo...
- Szeretlek…
- Én is.
- Jó.
- Jó.

- Hé…
- Mi van?
- Csak vicceltem.
- Jó.
- Jó.
- Mi???