- Én megölöm. Megfojtom. Megmérgezem. Kész, vége. Mortesszel fogom csinálni. Nem. Aegrotatioval. Mocskos sze…
- Wallace, nyugodj meg, légy szíves.
- Susan. –suttogom a semmibe. Majd oldalra fordulok és elveszek a sötét szemekben. –Susan.
- Akárhogy is, hagyd rám Pottert. Majd szép lassan visszafizetem neki. Cseppenként…
- De… Úristen! Hiszen…
- Örülök, hogy magadra találtál, Susan. –kezd visszatérni a természetes gúny a hangjába. Jót tett neki, hogy elmondott mindent.
De nekem nem.

- Tudja, mit? Örülök, hogy meghalt! Voldemort helyében a puszta kezemmel fojtottam volna meg!
- A Nagyúr korántsem táplált olyan intenzív érzelmeket senki iránt, hogy bemocskolja vele a kezeit.
- De maga igen, ugye? Ugye maga is szívesen megtette volna? –kérdezem akadozó nyelvvel.
- Hogy szívesen megöltem-e volna James Pottert?... Akármikor. Még most is. A nap bármely percében, válogatott kínzásokkal fűszerezve. De ez senkit nem érdekel, Susan. Legkevésbé a fiát.
- De engem érdekel.
- Mire megyek én azzal?... –sóhajtja keserűen.
Teljesen oldalra fordulok a széken, hogy szembenézhessek vele. Csak nézem. Semmi más. És így is túl sokat mond a tekintetem.
- Mi sohasem leszünk boldogok, ugye? –suttogom. –Mindig mi leszünk azok, akik… akiket meg lehet alázni. A fekete bárányok. Akikkel lehet szórakozni egy kellemes nap után. Akiket le lehet köpni egy rossz nap után.
- Mit mondjak erre? –dünnyögi halkan, és nem néz a szemembe. –Minden embernek Végzete van, s ez a Végzet mindenhol megtalál. –hirtelen felkapja a fejét. –A születésünk pillanatától kezdve a miénk. Vagy inkább mi vagyunk az Övé.

Nem tudom mire vélni a szavai mögött rejlő erős utalást. Mit akar ezzel mondani?

Aztán már nem is akarom tudni. Így is túl sokat tudok, és egyre többet, és gyűlölöm. Elég ebből az életből!
Elveszek a szemeiben. Ösztönös, kimarhatatlan szomorúság ül mélyen a feketeség alatt; mint az enyémben. A bensőmet égeti az a fagy, amit a világ iránt érzek. Dögöljön meg mind, aki ezt tette velünk!
Hihetetlen. Elmosolyodik.
- Min töröd a fejed, Wallace? –sóhajtja, hangjában az ismerős ,,Áh, rajtad nem lehet változtatni”-íz.
- Susan. –morgom dacosan.
- Elnézést. Susan.
- Csak azon, hogy minden ilyen reménytelen? Tényleg ennyire tehetetlenek vagyunk? –suttogom. –Nem tehetünk a sorsunk ellen semmit?
- Semmit. –visszhangozza. Átnyúl a két karfa alkotta akadályon, és megfogja a kezem.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit.
- Mire gondol? –mosolyodok el gonoszul.
- Nem zarándokolsz el idősebb Potter sírjához, hogy leköpködd. És nem juttatod mellé a fiát. Példának okáért.
- Miből gondolja, hogy ezt tenném?
- Nem tudom… -feleli lassan. –Furcsa, de úgy tűnt, hogy a szíveden viseled azt, ami velem történik.

Mosolyom őszinte lesz, és kiszélesedik.
- Édes lesz a bosszú. –ígérem. –És én segíteni fogok.
- NEM. Sajnos Potterre szükség van. És nem fogunk gyerekeket ölni, bármennyire is unszimpatikusak. –közli velem elhatározását.
- Ezt a Bibliában olvasta? –kérdem gúnyosan.
- Susan, Susan… -jobb kezével beletúr a hajamba, majd megsimogatja az arcom. -Hihetetlen. Jobban hasonlítasz rám, mint hittem.
Erre már csodálkozva felkapom a fejem.
- Vegyem ezt bóknak? –találom meg végül a hangom.
- Ó igen. –suttogja már egészen közelről.
A düh és a gyűlölet tízszeresen lángol fel bennem, ahogy lassan megcsókol. Hogy merték Őt bántani? S hogy lehet az, hogy ő nem akar bosszút állni? S hogy… hogy lehet ilyen finom egy csók? Bár honnan is tudhatnám, hisz nekem ez az első... S csak annyit fűznék hozzá: na végre. Hazaértem.

Gyengéden kezei közé fogja az arcomat, míg csókol. Ujjaimmal a hajába kapaszkodom, tarkóját simogatom, és nem engedem el, miközben már az ő kezei is hasonló szenvedéllyel túrnak sötét tincseimbe. Nagyon erős ember legyen az, aki most elszakít tőle! Még ő maga sem lenne képes rá; nem mintha ilyet merne tenni. Tudja, hogy egyből megátkoznám.