Elválunk egymástól (,,mint ágtól a levél”…), s én visszesem előző tevékenységembe: ülök és nézem Őt. Nem túlságosan építő jellegű időtöltés, de mivel most ő is ennek hódol, nincs bűntudatom. Ahogy elmélyülten tanulmányozzuk egymást, mint holmi érzelgős kamaszok, hirtelen mindkettőnk arcára kiül ugyanaz az apró félmosoly. S közvetlenül ezután, mivel észrevesszük ezt a másikon, a mosoly szélesebb lesz. Most már tényleg elég bugyután nézhetünk ki.
Bevallom, kissé zavarban vagyok; minimum tudathasadásomnak kéne lennie, hogy el tudjam dönteni, mit tegyek most. Tisztelettudóan távozzak, mivel Severus a tanárom, vagy odabújjak hozzá, mivel a kedvesem? A kedvesem, igen: mostantól annak kell lennie, hisz sem én, sem ő nem vált csókot ok nélkül senkivel.
Azt hiszem, nem is lesz olyan nehéz ez a döntés.

Eljött, aminek el kellett jönnie. Bevallom, szebbnek képzeltem a pillanatot; álmomban se hittem volna, hogy holmi Potterek ostobasága fogja elhozni ezt a percet. Kutatom az arcán a zavar jeleit; jól elrejthette őket. Szépirodalombéli ismereteim alapján most az következne, hogy döbbenten mered rám, nem érti, miért és mit tettünk, végül sietősen közli, hogy ,,Mennem kell.” és itt hagy.
Nem is ő lenne, ha ezt a normálisnak tűnő utat választaná. Hozzám hajol, és ezúttal ő kezdeményez csókot, miközben hajamat gyengéden a fülem mögé tűri.
Hosszú lesz az éjszaka.

Nehéz lenne betelni ezzel az ,,adjuk fel személyes terünket” akcióval, hisz ma csinálom életemben először. Már régebben feltűnt, hogy szép ajkai vannak a tanúrnak –de egészen más dolog látni, hogy csodásak, mint érezni.
Ha már az érzésnél vagyunk… mi… Mit érzek most?

Csak nem…égettszag?!

- A tea! –nyögünk fel egyszerre, s rövid versenyfutás következik a sarokban elhelyezett üstig. Abból már minden csepp víz elpárolgott, s lassan, de biztosan pörkölődött a tárolóeszköz alja.
- Francba! –kiáltom, miután, roppant logikus módon, megpróbáltam levenni az üstöt a tűzről –elég forró mutatvány volt.
Mialatt én a kezemet –na meg az image-emet- égettem ezzel, Snape eloltotta a tüzet. Ez határozottan értelmesebb megoldás, mint az enyém.
- Látod, milyen veszélyekkel jár, ha nem arra figyelsz, amit csinálsz? –fordul felém, gúnyosan mosolyogva.
- Hm… szerintem éppen az a gond, hogy arra figyeltem. –jelentem ki vállvonogatva.
- Még az is lehet. –arcára cinkos mosoly ül ki, mire én egy durcás kar-összefonással reagálok.
- Játszhatjuk még egy ideig ezt a testbeszédesdit, de én ma még aludni is szeretnék. –közli, miközben fejét kissé oldalra hajtja; talán ezzel jelzi, hogy kivételesen érdekli a válaszom.
- Milyen meglepő. Khm.. akkor izé. –fejtem ki benső lelkivilágom határozottan, s leülök az első útbaeső székre.
Inkább nem nézek most Severusra, nincs kedvem látni az előbbi értelmes megnyilatkozásomat fitymáló arckifejezését.

- Hosszú pályafutásom során még soha senki nem mondott nekem ilyen meghatót. –sóhajtja, és valamiért úgy érzem, hogy megint gúnyolódik.
- Arra próbál utalni, hogy nem forog jól a nyelvem? –kérdem pimaszul, és kárörvendően gondolok arra, hogy bármi történjék is, a bájitaltan jegyemet nem tudná lerontani.
- Inkább arra kívántam felhívni a figyelmét, hogy nem válogatja meg kellőképpen a… (kéjes szünetet tart, hogy kiélvezze az általa sértegetésnek tartott játékot) szavait. –a mondat végét már testközelből élvezhetem, mivel utolsó szavával egyidőben méltóságteljesen helyet foglalt a mellettem álló széken.
- Úgy találja? –dobom vissza a labdát ugyanolyan hangnemben.
- Határozottan.
- Valóban?
- Kifejezetten.
- Remek. Miről is beszélünk? –érdeklődöm kíváncsian.
- Semmi olyanról, amit fel tudnál fogni, Wallace. –közli nem éppen kedvesen.
Szeretem, mikor ezt csinálja –ezzel szinte engedélyt ad nekem arra, hogy én is sértegessem.

- Óh. Tehát semmiről nem beszélünk, ugyanis semmi olyan nincs a világon, amit én ne tudnék felfogni, Snape.
- Most próbáld ezt elmondani szóismétlés nélkül, és elhiszem.
- Rendben! –török ki. –Tehát semmiről nem beszélünk, mert… OLYAN NINCS A VILÁGON, AMIT ÉN NE ÉRTENÉK!!
- Mellőzd az egoista felhangot, és jobban fog hangzani.
- Ha maga mellőzné az egoista felhangjait, nem is lenne hangja!
Kérdően felvonja a szemöldökét.
- Kifejtenéd bővebben, hogy mi a problémád a megnyilatkozásaimmal?
- Neeem, ezt a lehetőséget előzékenyen átengedem a griffendéles tanítványainak. Azt hiszem, kurzust tarthatnának a témából.
- Könnyen lehet. –vonja meg a vállát.
- Mi lenne, ha én most elmennék aludni? –érdeklődöm diszkrét mosollyal.
- Már épp fel akartam kérni rá.
- Mi lenne, ha most azt hazudná, hogy hiányoznék?
- Miért tennék ilyet? –néz rám cinkosan.
- Csak hogy kellemesen aludjak. Tudja, furcsa dolog, de az embereknek olykor jólesik, ha nem utálja őket mindenki.
- Akarsz beszélni az érzéseidről, Susan?
- Hé, egy szóval sem mondtam, hogy olyanjaim is vannak! Ne sértegessen! –játszom a meglepettet.
- Bocsáss meg. Most a lelkedbe tiportam, igaz? –kérdi színlelt aggódással.
- Ha lenne olyanom… Na jó, olyanom talán mégis van. Szóval hazudja azt, hogy jó éjszakát kíván, és már itt sem vagyok.
- Hazugságra akarod kényszeríteni a tanárodat, Susan? –próbál hatni a lelkiismeretemre ez az áldott jó ember.
- Iiiigen, nagyon szeretném. Vigyázzon! Még a végén olyan csúnya dolgokra veszem rá, amiktől beszennyeződhet az a hófehér lelkiismerete… Egészen csúnya és furcsa dolgok vannak a világon, Mr Snape –mozgatom meg előtte figyelmeztetően a mutatóujjam, miközben lassan felemelkedem a székből.
- Majd nagyon vigyázok magamra. –ígéri csillogó szemmel, s ő is felkel. A következő pillanatban magához von, s gyorsan, vadul megcsókol, mintha már tényleg nagyon mennem kéne.

- Hölgyek nem mászkálhatnak egyedül a töksötétben. –jegyzem meg, mikor végre levegőhöz jutok. -Nagyon nagy luxus lenne, ha felkísérne a szobámig?
- Hm…Igen. –mondja csevegő hangon, mintha egy vacsorameghívást utasítana el, és kecsesen kinyitja előttem az ajtót.
- Akkor szia. –vetem oda álmosan, de azért figyelek arra, hogy kellőképpen kihangsúlyozzam, hogy le merészelem tegezni. Nem hinném, hogy túl nagy sértés, tekintve, hogy már egyebet is csináltam vele; de lehetséges, hogy ő nem így gondolkodik.
- Rossz éjszakát, Wallace. –suttogja utánam a sötét folyosóra, miután durcás képpel kimasíroztam mellette; s szinte érzem, hogy –nem éppen kedvesen, de- mosolyog.
- Susan. -suttogom vissza szemrehányóan, és nyugodt lelkiismerettel folytatom utam a szobám felé.



,,Elváltak egymástól, mint ágtól a levél/ Mindkettejük szíve lett puszta, hideg tél" -azt hiszem, így van az az idézet, amire utalok a fejezet elején, és a János vitézből derengett fel :)