|
8. fejezet Minden kiderül…
2008.04.23. 15:31
8. fejezet
A vörös hajú nő gyors léptekkel haladt a kihalt a folyosón, karján gyermekével. Még nem is hajnalodott,de tudta, hogy akihez igyekszik, szintén ébren van.
Lesietett a lépcsőn az alagsorba, befordult az utolsó kanyarban, majd megállt egy szépen kidolgozott tölgyfa ajtó előtt és kopogásra emelte a kezét. Mikor az ajtó feltárult egy cseppet sem álmos férfi állt előtte. Szélesre tárta előtte szobájának bejáratát, hogy a nő beléphessen.
- Akkor már tudod – nézett rá Lily, mire Perselus bólintott.
- Próbáltam rábeszélni Dumbledore-t, hogy veletek mehessek, de hajthatatlan volt.
- Ez érthető, hiszen könnyen lelepleződhetsz Voldemort előtt és…
- Ugyan – legyintett Piton elkeseredetten. – Itt most nem erről van szó. Dumbledore egyszerűen nem bízik bennem és fél, hogy veszélyeztetném az akciót már a puszta jelenlétemmel is.
- Ez butaság! Rád itt van szükség – ellenkezett a nő, de a férfi csak megrázta a fejét, hogy nem ért egyet vele, azonban jobbnak látta nem belebonyolódni az ügybe. Majd lerendezik egymás között az igazgatóval. Lilyt nem kell belekeverni.
- Még soha nem mondtam ilyet, Lily, de ígérd meg, hogy nem mozdulsz el Black mellől! – fúrta fekete tekintetét a nő zöld szemeibe. – Ne csinálj semmi őrültséget, jó?
- Igazából, azért jöttem, hogy kérjek tőled valamit. Egy hatalmas szívességet – Piton pedig várta, hogy mit is szeretne mondani a boszorkány, de attól, amit hallott,földbe gyökerezett a lába. – Vigyáznál Harryre, ha esetleg úgy adódna, hogy nem jönnék vissza?
- Ne mondj ilyet! – suttogta maga elé halálra vált arccal Perselus. Legrosszabb rémálmai kezdtek megelevenedi előtte. Az az átkozott éjszaka, amikor elvesztette őt. Egyszer is elég volt, nem akarta még egyszer átélni azokat a kínokat, amiket a nő halála okozott a szívében.
- Csak szeretnék biztos lenni abban, ha esetleg történne velem valami, Harry biztonságban lesz. Kérlek, Perselus…
Piton belenézett a smaragdzöld szemekbe, melyek fohászkodva néztek vissza rá. Talán ez az ő sorsa. Minden életében Harry Pottert kell védelmeznie és nincs más választása. De azt nem fogja hagyni, hogy Lilynek bármi baja essék! Soha többé!
- Rendben – bólintott megadóan, mire látta, hogy a nő megkönnyebbülten sóhajt fel. – Tedd mindig azt, amit Mordon mond! Őrült egy kicsit az öreg, de vigyáz rád és…
- Perselus, én nem félek – szakította félbe a boszorkány halkan. – És nem kell rám vigyázni, felnőtt nő vagyok! De jobb minden eshetőségre felkészülni.
Lily megcsókolta alvó kisfiát és gyengéden letette Perselus ágyára. Tudta, hogy gyermeke biztonságban van. Tekintetét Pitonra emelte, elmosolyodott és kilépett az ajtón. A férfi pedig még hosszú percekig nézett szomorúan abba az irányba, ahol a nő távozott.
Lábuk alatt ropogott a hó, ahogy siettek, hogy elérjék a Roxfort határát, a pontot, ahonnan hoppanálhatnak. Lily összébb húzta magán kabátját, hogy valamelyest óvja magát a hidegtől. A terv világos és pontos volt. Rajta ütni egy kisebb halálfaló csoporton úgy, hogy lehetőleg senkinek ne essék bántódása és ki tudják hallgatni a Nagyúr szolgáit is, ezzel is plusz információkhoz jutva.
- Kettesével csapatokra oszlunk – zengte Mordon recsegő hangján, mielőtt hoppanáltak volna. – Lily Siriusszal, Lupin velem, Arthur pedig Michaelsszel. Mivel elég kevesen vagyunk, a meglepetés szerű támadást kell alkalmaznunk. Rajtuk ütünk, mikor a legkevésbé számítanak ránk.
- Nem furcsa, hogy az erdő közepén gyülekeznek? – tette fel bizalmatlanul kérdését Sirius. Azt, ami már régóta foglalkoztatta.
- Nagyjából tíz emberről lehet szó. Nem olyan nagy feladat.
- Igen, de köztük van Lucius Malfoy is – szólt közbe Lupin. – Ő már azért komoly erőt képvisel.
- Ha kikárogták magukat, talán indulhatunk is – nézett rájuk dühösen Mordon, miközben szeme vadul forgott az üregében. – Mindenki tudja, hogy hová kell mennie?
A többiek bólintottak.
- Ne feledjék, semmi egyéni akció – figyelmeztette őket az idős auror. – Ha bárkinek bármi problémája van, jelez a megszokott módon.
Ismét bólintások jelezték, hogy megértették, amit mondott, majd hangos pukkanással tűntek el a párok a hideg, sűrű hajnali ködben.
Két tompa puffanás és egy halk szitkozódás hallatszott a sötétben, ahogy Sirius felállt a földről és leporolta magát.
A hoppanálás nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt előre eltervezte és a fagyos talajon landolt teljes testsúlyával, fejjel előre.
Lily alig láthatóan elmosolyodott férje barátján, és örült, hogy a sötétség jótékonyan eltakarja ezt a gesztusát, a varázsló ugyanis sosem szerette, ha kinevették.
- Volt itt egy kiálló gyökér, amiben megbotlottam – szabadkozott Black, aki csak sejteni tudta, hogy a mellette álló boszorkány arcán bizony átsuhant egy apró mosoly.
- Persze, Sirius.
- De tényleg – bizonygatta, majd elindultak, pálcájuk végén az apró fénnyel. Jó néhány percig csendben haladtak egymás mellett, míg nem a varázsló törte meg a csendet. – Még nem is volt időnk beszélgetni Jamesről. Arról, hogy hogy történt…
- Szerintem az idő és a hely nem a legalkalmasabb erre – válaszolt fojtott hangon Lily.
- Csak szeretném, hogy tudd, nem múlik egy úgy nap, hogy ne gondoljak Jamesre. Hogy talán megakadályozhattam volna ezt az egészet…
- Hiszen már mondtam, senki nem tehet róla – hunyta le szemét a nő. Nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire fáj még mindig, ha csak a férjére gondol.
- Mégis, hibásnak érzem magam, hogy… - folytatta volna Sirius, de hirtelen elhallgatott. Furcsa zajok ütötték meg a fülét. Valaki a közelükben járt. – Te is hallottad? – suttogta, mire a boszorkány bólintott.
Készültségbe álltak, ha esetleg támadás éri őket, tudjanak védekezni. Azonban nem történt semmi. Újra néma csend, aztán szinte a semmiből egy piros fénycsóva száguldott feléjük és csak a remek reflexeiknek volt köszönhető, hogy el tudtak ugrani előle.
A sötétből négy halálfaló termett előttük, pálcájukat rájuk szegezve és folyamatos átkokkal bombázva őket.
Sirius remekül hárított, ám Voldemort emberei most valahogy sokkal gyorsabbnak bizonyultak nála. Egyetlen pálcaintésükre a kezükben termett Black pálcája és a férfi immáron fegyvertelenül állt előttük.
Az egyik halálfaló védőburokkal vette körül a társait és a velük bajlódó Lilyt, amin Sirius minden elkeseredett próbálkozása ellenére sem volt képes átjutni. Látta, ahogy a nő küzd a halálfalókkal, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem húzhatja sokáig egyedül.
Segítséget kell hoznia!
Majd hangos pukkanás kíséretében eltűnt.
A boszorkány reményvesztetten küzdött a fekete csuklyás alakok ellen, akik amint észrevették, hogy Sirius már nincs velük, feloldották a védőburkot.
Lily, habár elszánt volt, tudta, hogy egyedül nem győzhet. Az is csoda, hogy eddig kibírta a támadásokat. Folyamatosan csak Harry járt a fejében, hogy talán sosem tarthatja őt újra a karjaiban és nem láthatja felnőni.
Ebben a pillanatban pálcája kirepült a kezéből, egyenesen az egyik halálfaló markába.
Perselus az egyik újság mögül figyelte, ahogy Harry csendben játszik a szoba közepén. Nem füllött a foga ahhoz, hogy pesztra legyen, de ha Lily megkérte, akkor…
Lily. Vajon mi lehet most vele?
Csak reménykedni tudott benne, hogy sikerrel jár az akció és épségben visszatérnek mind. Átkozta magát, de leginkább Dumbledore-t, hogy nem engedte, hogy a többiekkel tartson. Nem bízik még benne eléggé.
Gondolataiból Harry keserves sírása zökkentette ki, aki egyik pillanatról a másikra krokodil könnyeket hullajtott.
Mi a fene? Fáj valamilye? Megsértette magát?
De hiszen az nem lehet. Végig itt volt mellette.
A sírás azonban nem akart abbamaradni és a férfit is egyre nyugtalanítóbb érzések kerülgették. Tudta, hogy valami nincs rendben. Odalépett a kisfiú elé, és bármenyire is viszolygott attól, hogy fekete mágiát alkalmazzon rajta, ráemelte pálcáját és máris belelátott a gondolataiba. Egyetlen másodperc is elég volt, hogy tudja, Lily kér segítséget! Lily bajban van! A fiú valahogyan megérezte. Nem is csoda, hiszen igen erős kötelék áll fent közöttük.
Levette pálcáját Harryről, felkapta a gyermeket és meg sem állt a gyengélkedőig, ahol is a döbbent és – a korai időpont miatt - a még kissé álmos Poppy kezébe adta a kicsit, ő maga pedig se szó, se beszéd, kirohant az ajtón és meg sem állt a Tiltott Rengeteg széléig, ahol elrugaszkodott a földtől és máris a levegőben volt.
- Nahát, Lily Potter – suttogta az egyik halálfaló a nőnek. Hangja mégis olyan volt a síri csendben, mintha kiabált volna. – A Nagyúr boldog lenne, ha elvinnénk hozzá téged.
- Még boldogabb lenne, ha kinyírnánk - vigyorgott a társa és már emelte is pálcáját a boszorkányra.
- Ne hülyéskedj! – tiltakozott a harmadik az első felé fordulva. – Mi haszna lenne a Nagyúrnak abból, ha elvinnénk hozzá? Igaza van Cracknek, inkább öljük meg!
- Jó, nem bánom – vonta meg vállát az első halálfaló. – Nemsokára találkozhatsz a férjeddel!
Lily már csak azt látta, hogy a három pálca egyszerre szegeződik rá. Becsukta a szemét és várta a halált.
- Avada…
Végigmondani már nem tudták, mert a boszorkányra lecsapott valami hatalmas az égből és magával ragadta. Az egész egy szemvillanás volt csupán, de Lily volt, nincs.
- Ez meg mi a pokol volt? – nézett az ég felé mindhárom halálfaló értetlenül, de a választ egyikőjük sem tudta.
- Jézusom! – sikoltotta Lily, ahogy szembesült azzal, mi történt vele. Hát még akkor, mikor meglátta, hogy ki az, akinek életét köszönheti. – Perselus, te hogy…?
- Bajban voltál. Jöttem – érkezett a válasz.
- Te repülsz.
- Remek meglátás – mosolyodott el a férfi és erősebben tartotta a nőt, nehogy leessen vagy bármi baja essék.
- Mióta?
- Majd megbeszéljük. Most kapaszkodj, mindjárt megérkezünk!
- Igazgató úr, én nem tudom, hogy történt… - válaszolt idegesen Sirius Dumbledore-nak. Nem sokkal a halálfalók támadása után, Sirius azonnal hívta a többieket, de visszamenni már nem tudtak, mert őket egy nagyobb halálfaló csapat támadta meg, ahonnan csak gyors hoppanálással tudtak elszabadulni sértetlenül és így kötöttek ki végül az igazgató irodájában.
- Vissza kell mennünk! – adta ki az utasítást Mordon. – Lily veszélyben van.
- Talán már nem is … - sápadt el a gondolatra Lupin.
- Nyugodjunk meg, mindannyian! – intette őket az igazgató. – Visszamegyünk, mind.
Alighogy ezt kimondta, szinte végszóra megérkezett Piton Lilyvel a nyitott ablakon át. Finoman tette le a földre nő megvárva, amíg mindkét lába talajt ért.
A döbbenet szinte tapintható volt. Ha az ember jobban fülelt volna, szinte hallani lehett volna az állak koppanását a padlón, ugyanis Mordon és Sirius egyszerre tátották el a szájukat attól, amit láttak, míg Lupin és Arthur a szemüket meresztgették, hogy jól látták-e, amit láttak.
A csöndet végül Black szakította meg, aki néhány gyors lépéssel Lily mellett termett és erősen átölelte.
- Ugye jól vagy?- kérdezte aggódva, mire a nő csak bólintott. – Istenem, Lily, annyira sajnálom! – szabadkozott szégyenkezve a varázsló, de mielőtt még a boszorkány bármit válaszolhatott volna, Piton szólalt meg.
- Sajnálhatod is! – sziszegte a fogai között Perselus és gyilkos tekintettel meredt gyermekkori ellenségére.
- Téged nem kérdeztelek! – érkezett a meglehetősen barátságtalan felelet, anélkül, hogy akár egy pillantásra is méltatta volna Pitont.
- Majdnem meghalt! - kiáltott dühösen a fekete hajú mágus Siriusra, mintha attól tartana, hogy az nem fogta fel tettei lehetséges következményeit. Erre már Black is ránézett.
- Többé nem fog fordulni! - fogadkozott Sirius Perselusra nézve, ám szavait mindvégig Lilyhez intézte.
- Remélem is – sziszegte a másik férfi. – Különben én magam küldelek a pokolra! – azzal sarkon fordult és hangosan becsapta maga mögött az igazgató irodájának ajtaját.
A bent tartózkodók továbbra is néma csendben voltak, és láthatóan az iménti jelenetek hatása alatt álltak.. Döbbenetből újabb döbbenetbe estek. Az események olyan gyorsasággal követték egymást, mintha egy forgószél söpört volna végig az irodán, alaposan összekutyulva mindent, hiszen alig pár perccel ezelőtt még azon voltak, hogy kiszabadítsák Lilyt a halálfalók fogságából, a következő pillanatban pedig megjelent Piton a nővel, aztán most ez a szóváltás…
A döbbent némaságot most Remus törte meg:
- Csak nekem tűnt fel, hogy Perselus az ablakon át érkezett?
Piton már a sokadik körét rótta a szobájában meglehetősen felindult állapotban.
Hogy lehetett ez az idióta Black ilyen felelőtlen? Tudnia kellett volna, hogy az a védőburok sem tartható fent örökké! Ott kellett volna maradnia és várnia a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphasson, ehelyett elszelelt, mint egy nyúl.
De legalább Lily jól van!
Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kellemetlen beszélgetések várnak majd rá. Lilyvel és Dumbledore-ral is. A sorrend most mellékes. Arról pedig, hogy kinek mit fog mondani, a leghalványabb fogalma sem volt.
Még végiggondolni sem tudta a tervét, sőt, még arra sem volt ideje, hogy egy tervre gondoljon, mikor kopogtattak az ajtaján. Dumbledore állt a másik végén.
Piton szó nélkül szélesre tárta az ajtót, utat engedve Dumbledore-nak, aki meg sem várva, hogy hellyel kínálják, lehuppant az egyik kényelmes székbe. Tekintetéből a fiatal férfi tisztán kiolvashatott dühöt, megkönnyebbülést és rengeteg kérdést.
- Tudom, miről akar beszélni velem – kezdte Perselus és leült az igazgatóval szembe.
- Azt kétlem – érkezett a rideg felelet a most szigorú kék szempár tulajdonosaitól. A fiatal varázsló úgy döntött, jobb ha hallgat és megvárja, mit akar Dumbledore. – Ki maga? – érkezett a meglepő kérdés. – Mert abban biztos vagyok, hogy nem az a huszonegy éves fiatalember, aki itt ül velem szemben., ugyanis ennyi idősen senki nem rendelkezhet akkora tudással, mint Ön. Először azok az ismeretlen bájitalok, aztán a sötét varázsigék, amikről még én sem hallottam soha.
- Maga kutatott utánam? – kérdezett vissza döbbenten a férfi. Sok mindent el tudott képzelni az igazgatóról, de ezt azért mégsem.
- A kérdés még ugyanaz – engedte el a füle mellett az idős mágus fiatal kollégája szavait. - Ki maga?
- Az vagyok, akinek mondom magam: Perselus Piton. Nézzen bele a fejembe, ha nem hiszi!
- Ez pedig a másik: az okklumencia sötét varázslat. Ezt Ön nem ismerheti, bármennyi ideig is állt Voldemort szolgálatában.
- Sok mindent lehet tanulni tőle amellett hogy gyűlölöm azért, amit tesz és nem értek vele egyet. De igaza van- bólintott Piton. – Azt hiszem, ideje megtudnia az igazságot, mert előbb-utóbb bedilizek.
Az utóbbi napokban tényleg úgy érezte, hogy összecsaptak a feje fölött a hullámok és muszáj lenne valakinek beszélni arról, hogy ki is ő valójában és hogyan került ide, de az időt csak most látta elérkezettnek, így belekezdett a történetébe. Elmesélt mindent a mágusnak, az elejétől a végig.
Dumbledore először azt hitte, át akarják ejteni. Merő hazugságnak tartotta Perselus minden egyes mondatát, azonban valami mégis meggyőzte. Valami, amit még most nem tudott megmagyarázni, de érezte, hogy hinnie kell ennek az embernek.
Amikor a férfi éppen azt ecsetelte neki, hogyan ölte meg őt, kicsit összehúzta a szemöldökét, de továbbra is figyelmesen hallgatta. Nem kérdezett, nem szólt közbe, csak mikor Piton már befejezte a történetét.
- Meg fog ölni? – tette fel Dumbledore az őt leginkább foglalkoztató kérdést.
- Abban a másik világban megtörtént, de itt… itt nem tudom. Minden más. Attól tartok, hogy azzal, hogy visszajöttem, összekavartam a dolgokat. A kiválasztottnak nem a Longbottom gyereknek kéne lennie, hanem Harrynek és Lilynek meg kellett volna…
- Amit most itt elmondott, Perselus, hatalmas lépéselőnynek számít Voldemorttal szemben. Hiszen ismeri a jövőt!
- De ez a jövő egy másik világé.
- Ami nem jelenti azt, hogy ne hasznosíthatnánk belőle valamit. Perselus, kész belépni a Főnix Rendjébe?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
