Szerencsére nem kell senkit megkérnem, hogy szervezzen be az igazgatóhoz, ugyanis épp itt jön velem szemben. Minden kedden látom őt a Griffendél folyosóinak egyikén, de nem mertem még megszólítani. Na de most…
- Professzor úr, egy percre, kérem!
- Igen, kedveském, parancsolj. – szólal meg szelíd hangján, kitekintve félhold alakú szemüvege mögül Dumbledore professzor.
- Öö… izé…csaak…szóval szeretnék kérdezni valamit. Pontosabban érdeklődni valaki, vagy valakik felől… ha lehetséges. – kezdem bátortalanul.
- Tedd, bátran, hallgatlak.
- Nos, elég komoly. Tudnánk valahol négyszemközt beszélni?
- Természetesen, épp az irodámba tartottam, tarts velem, kérlek. – tessékel maga elé, mintegy utat engedve illedelmesen. Milyen aranyos, pedig én hozzá képest tényleg kislány vagyok.
De persze valójában már nem vagyok az!

- Nos, miről lenne szó, kicsi Helen? – kérdi amint helyet foglalok kényelmes fotelében, mely az íróasztala előtt áll. Nem sért most a jelző, valahogy olyan kedvesen hangzik tőle… olyan ártatlanul. Talán ő lesz az egyetlen, akinek ezt mosolyogva nézem el. Nem zavar. Tényleg nem… de azért ne vigye túlzásba.
- A… - jaj, nem is tudom, hogy kezdjem – szüleimről. - A professzor nagyot sóhajt, és keserű, sejtelmes mosollyal várja a továbbiakat. – Sokszor felmerült bennem a kérdés: miért is vagyok én itt? Úgy tudom, a szüleim muglik voltak, s én nem csak külsőmben, hanem tulajdonságaimban és képességeimben is a nénikémre hasonlítok. Mintha… tőle örököltem volna, pedig az lehetetlen, ha nem Ella néni az anyukám. – kis szünetet tartok és figyelem, hogyan reagál Dumbledore, de ő ugyanúgy néz rám, ahogy az imént. Azt hiszem, gondolkodik valamin. Talán nem ismer engem… hiába, rengeteg diákja van.
- Nem kell, hogy folytasd, gyermekem. – szólal meg halkan, ám jelentőségteljesen, mint aki tisztában van a történettel. – Tudtam, hogy előbb-utóbb fény derül az igazságra, de azt reméltem, hogy utóbb, mint előbb. – Miféle igazság? Vajon miről beszél? Csak nem…? – Úgy gondolom, jogod van megtudni az igazat a származásodról… a szüleidről, de vártam volna vele, amíg idősebb leszel. Viszont most, hogy itt vagy, magadtól érdeklődsz, nem hallgathatom el.
Hátradől kényelmes fotelében, és mesélni kezd.

- Azért kerültél hozzánk, mert varázserővel bírsz. Ez azt jelenti, hogy nem vagy mugli. – ez a mondat fájdalmasan hasított belém… hisz ez azt jelenti, hogy… - Téged örökbe fogadtak. Aki felnevelt, nem az édesanyád. Aki valódi szülőd, az Ella nénéd. A te családod igen különleges, Helen. Nevelőanyád nem vér szerinti testvére nagynénédnek. Az ő családja aranyvérű hosszú évszázadok óta. A szülei nem hódoltak be a Nagyúrnak, mivel az ő dinasztiájuk nem fogadta el soha senki más irányítását, csak a családfőjét. Bujkálhattak volna, de nem féltek Voldemorttól. Erősek voltak, szembe tudtak szállni vele. Azon kívül Ella szülei nagyon barátságosak voltak, szerették a gyerekeket, de mivel nekik egynél több nem lehetett, örökbe fogadtak. Először egy árva kis varázslót, de őt elrabolták tőlük, és soha többé nem látták viszont. Aztán egy mugli kislányt vettek magukhoz, gondolták, vele nem történhet ilyen. Tévedtek, ugyanis Voldemort mindig is vadászott a muglikra. Ez a gyermek volt, akit édesanyádnak hittél oly sok éven át. Végül is életben maradt, s Emma és George Ella testvérének nevelték. Amikor Ella feleségül ment Michael Naidsen-hez, a férfi még nem volt halálfaló. A család befolyása nem volt elég, beállt a Nagyúr mögé. Viszont idővel kezdte megelégelni és értelmetlennek találni a gyilkolást. Az ártatlanok lemészárlását. Ekkor kért segítséget Ella szüleitől. Ők, és felesége végig mellette álltak, hisz ők is azt szerették volna, ha Michael feladja halálfaló énjét. Ráhatással sikerült is elérniük, hogy a te igazi édesapád elárulja Voldemortot. Ekkor te már 6 hónapos voltál. Édesanyád – a valódi – úgy gondolta, jó, hogy abban az időben születtél, mert te is érv voltál amellett, hogy Michael visszajöjjön. Azonban a család ereje nem volt elég, a szülők keze nem ért a fiatalok után, a halálfalók megölték őket. Téged nevelő anyád, Arielle mentett meg férjével, a szintén mugli Brad Johnsonnal az oldalán, s ráadásul akkor már négy éves lányukat, Sarah-t is menteniük kellett. Az volt a szerencséjük, hogy épp akkor rohantak ki az utcára, amikor nagy tömeg volt, valamilyen tüntetésbe csöppentek. A halálfalók nem szoktak válogatni, főleg nem muglik között, de ekkor visszahívták őket. A Sötét Jel felizzott karjukon, s ők azt a parancsot kapták, máshol, máskor pusztítsák el újdonsült családodat. – ezek a szavak teljesen felkavarnak. Alig hiszem el. Nem lehet igaz. Tudhattam volna! Hisz annyi a hasonlóság! És mugliként mit is keresnék én itt? Merlinre! Milyen nehéz mindezt felfogni! És milyen fájdalmas. Dumbledore még mindig tud mit mesélni. Mi lehet még? – Brad és Arielle örökbe fogadtak, a nevükre vettek. A lehető legátlagosabban kellett élniük, hogy ne találjanak rájuk. De sajnos, mint azt már tudjuk, ez nem sikerült. A nővéred jó helyen van vidéken, de neked ide kellett jönnöd, hisz varázserőd van, meg kell tanulnod bánni vele, s ami nagyon fontos: itt biztonságban vagy. Itt mi tudtuk, hogy bajban vagy, s nekem nem csak kötelességem, de feltett szándékom is megvédeni minden gyermeket és felnőttet egyaránt Voldemort haragjától. Mellesleg a Mágiaügyi Minisztérium is értesített felőled, de akkor én már mindent tudtam.

Látom, befejezte, nyugodtan, csendben néz rám. De én mozdulni sem tudok. Csak meredek magam elé, és nem tudom, mit gondoljak, mit mondjak, mit tegyek.
A nevem Helen Naidsen, nem Johnson. Az anyám Ella néni és Michael, azaz… Ella és Michael. A nevelőszüleim Arielle, aki félig-meddig a nénikém, és Brad, aki a…aki örökbe fogadott és szeretettel nevelt.  Sarah, pedig… a mostoha testvérem. Szóval, a családom halott, a vérszerinti is és a…. és mindenki, kivéve Sarah-t, akit azért még szeretek.
- Akik most a nővéremet nevelik, ők… tudják? – kérdezem egyre elhaló hangon. Dumbledore tudja, hogy most nem könnyű nekem.
- Igen, ők mindent tudnak. A szüleid és a nevelő szüleid legjobb barátai. Ha jól tudom, ők segítettek új szüleidnek házat keresni. A beilleszkedés ment, hisz mindketten muglik voltak.
Azt hiszem, tovább te is tudod. – fejezi be véglegesen a mesélést.
- Bár ne tudnám – jegyzem meg keserűen és nem kell magyaráznom, mire gondolok.
Nem tudom, mihez kezdjek, teljesen letaglózódtam. Valahol számítottam erre a válaszra, vagy legalábbis egy változatára, de most, hogy el is hangzott, most, hogy tudom, tényleg így van, már nem tudom olyan könnyen elviselni.
- Várjunk csak! – kiáltok fel hirtelen – Akkor én…ha a szüleim…szóval én sár vagy aranyvérű vagyok?
- Aranyvérű vagy. Mindkét szülőd aranyvérű, így te is az vagy. Apád azért is lett halálfaló, mert testvére is az volt, annak kellett lennie neki is, kötelezték, s ő, mivel sikerült meggyőzni, beállt a sötét sorba.
Aranyvérű vagyok… aranyvérű… de hát ez kit érdekel? Hisz nincs senkim! Egyedül vagyok egy idegen helyen, s most először igazán kétségbe ejt ez a gondolat. Pedig eddig nem így fogtam fel. De most… minden veszni látszik… meghalt a családom… meghaltak a szüleim, és akik felneveltek… mindenki elhagyott és ideküldtek, ebbe az iskolába, s én most itt vagyok magányosan. De hát ezt akartam! Egyedül akartam lenni otthon is és egy ideje itt is. Sokkal jobban érzem magam, ha nem kell állandóan szócsatákat vívnom, hagynom, hogy megbántsanak, és nem kell bájolognom sem. Bár Lilyék nagyon kedvesek, de ők elmennek innen év végén és megint egyedül maradnék… nem akarok kötődni hozzájuk, ha egyszer úgyis elveszítem őket. Azt hiszem, Perselussal is ez lenne a helyzet, ha nem attól kéne mindig tartanom, hogy valamivel megaláz. Nem, a sorozatos elutasításokból elég volt, nem fogok olyan barátsága után futni, aki az enyémet nem fogadja el.
De ez most a legkisebb problémám. Olyan egyedül érzem magam, és ez most először megrémít!
Érzem, ahogy arcomon forró, kövér könnycseppek gördülnek végig, már nem is látok tőlük, csak észlelem, ahogy testem felemelkedik, s mint egy szellem, kisuhan a kis szobából. Még hallom, amint számat egy halk és keserű ízű „köszönöm” elhagyja, de ennél több már nem jut el a tudatomig. Az iménti fájó szavak visszhangoznak a fejemben, és úgy érzem, fogságukba estem, s többé nem engednek. Félek tőlük, de bárhogy küzdök ellenük, ők erősebbek, szorítanak, sírásra kényszerítenek, a fejem is majd’ szétrobban tőlük, nem, nem hagynak békén már soha többé…

Nem tudom, hogyan de a kertbe kerültem, hátra, a kis tóhoz. Újra a magányos fa alatt ülök, magányos vagyok én is. Elhagytak. Itthagytak. Teljesen egyedül vagyok. És már megint sírok, és csak sírok és a görcs nem szűnik a gyomromban, már oldalamra fekszem, de úgy sem jobb.
Lelkem szilánkjai szúrják a testem, nem viselem tovább, kiszórom őket magamból, le a fűre. Újra eldőlök, bele a szilánkokba, s azok ezer és ezer sebet ejtenek bőrömön. Ez már nem fáj. Már nem érzem a fájdalmat. Csak félek… nagyon félek egyedül.
Ekkor hirtelen erős, mégis gyengéd karok fonódnak körém, felültetnek, s egy kellemesen meleg testhez szorítanak. Szemeimet csukva tartom, nem merem kinyitni őket. Hangot is hallok már… suttogó, mélyen búgó hang, mely megpróbálj megnyugtatni. Egyik tenyere fejemet símogatja, s megpróbálja elállítani könnyzáporomat azzal, hogy arcomat talárjához tartja. Lassan kinyitom szemeim, kíváncsiságom legyőzi félelmemet.
- Perselus! – rekedt hangom alig hallatszik, de nem is kell, hogy bárki is hallja, elég, hogy én hallom, s lassan tán fel is fogom: ő ölel engem.
Tovább nem tudok figyelni semmire és senkire, csak sötétséget látok, s úgy érzem, minden rám nehezül, és álomba nyom. Nem látok, nem hallok, csak álmodok. Képeket látok, csodás képeket, színeseket, millió lepkével, mosolygós arccal és… a szüleimmel. Mindenki itt van! Jaj, olyan boldog vagyok! Melegség önti el a szívem és olyan végtelenül nyugodt vagyok! Olyan jó ez! Bár sose lenne vége! Már…nem, ez nem álom, ez  valóság! Az eddigiek voltak álmok, ez a való élet! És mindenki itt van velem! És nem vagyok egyedül! És szeretnek és … ne! Ne menjetek el! Kérlek, neee! Kérlek titeket, maradjatok még! Csak egy kicsit! Kérlek! Anya! Apa! Ne hagyjatok el! Anya! Apa!

Ne!! Hol vagyok? Mi volt ez? Nem! Hát ez volt az álom!
De… mi ez? Tisztul a fejem. Kicsit még remegek, de már egy könnycsepp sem hullik a szememből. A fejem rettenetesen fáj, minden mozdulat nehezemre esik, de muszáj felkelnem. Átfut az agyamon, hogy vajon mennyit aludhattam, és hol lehetek? Sötét van, de azt hiszem, ahogy a szemem szokja a sötétet, a ládám vonalai rajzolódnak ki. Igen, ez az enyém, el van törve a zárja, ezért nincs is rendesen becsukva. De hogy jöttem ide és főleg mikor?
Na ne! Perselus! És… még akkor…dél körül lehetett, s most sötét van. Ne, az nem lehet. Délután még lettek volna óráim! Ó, de kit érdekel az most. Majd… valaki biztos megérti… Dumbledore professzor rendes, ő majd megérti biztosan.
Azt hiszem, le kéne mennem és tisztáznom kéne a helyzetet. A vacsorának is biztosan vége már, de nem baj, nem vagyok éhes. Semmit sem kívánok.
A klubhelyiségbe érve meglepettség kerít hatalmába. Lépten-nyomon varázsló tanoncok vannak. Van, aki olvas, van, aki barátjával beszélget. Fagyos a szoba is és a hangulat is annak ellenére, hogy a kandallóban ég a tűz, bár megjegyzem, az is elég gyér. De nincs is szükség többre, különösebben senkit nem zavar. Engem sem. Lábaim nem visznek tovább, csak kémlelem a társaságot. Lassan mindenki távozik, mely jelenségre nem találok okot. Talán még nem volt vacsora?
Ha jól látom, csak egy valaki nem távozott. Perselus. Talán megköszönhetném neki, amit értem tett. Végül is, egész kedves volt. Nem értem, miért, de a lényeg, hogy meg kell köszönnöm.
Elindulok lassan, s megállok előtte, számat szólásra nyitom, de ő megelőz. Könyvéből fel sem néz, úgy kezdi:
- Na, megnyugodtál kicsi sárvérűkém? – hangja ennél gúnyosabb nem tudom, lehetne-e.
Torkomon akad a köszönetnyilvánítás, és azon gondolkozom, hogy vágjak vissza neki. De nem, nem éri meg. Csak legyintek egyet, s újra elindulok.
- No, hát már nem is válaszolsz? Na jó, nekem nem létfontosságú egy sárvérűvel beszélgetnem. – vágja oda kellemetlenül.
- Nem tudom, honnan veszed, hogy sárvérű vagyok. – jegyzem meg mellékesen. Semmi kedvem vitázni, hangom sem emelem fel.
- Egy aranyvérű sosem hagyná el úgy magát, ahogy te ma délben tetted.
Szóval tényleg ő volt!
- Te nem tudsz semmit. – sziszegem vészjóslóan – Nem vagyok sárvérű. Aranyvérű vagyok, s a családom is az már dinasztiák óta. Végülis, az aranyvérűek háza a Mardekár. – nem fogom most már megköszönni neki a kedvességét. – És ami ma délben történt, részedről volt csak gyengeség. Hisz egy aranyvérűnek nem esik meg a szíve senkin, aki elhagyja magát, nem igaz? Lehet, hogy te nem vagy aranyvérű? – még tovább is mondanám, de már nincs energiám. És egyébként is kisebb gondom nagyobb nála. Újra a portrélyuk felé veszem az irányt, de hangja ismét megállít. Nagyot sóhajtok, és mit akarsz még arckifejezéssel felé fordulok. Most már áll, és engem néz.
- Te mondtad: a Mardekár az aranyvérűek háza, tehát evidens, hogy én az vagyok. Egyébként nem jó helyen hagytad el magad. És nem jó időben. Mindenki égre, földre keresett. Rég eltelt a délutáni első két órád és te nem voltál sehol. A tanárok nem tudták, hol keressenek. McGalagony kirohant a felkészítőnkről, én pedig utána sétáltam. Sejtettem, hol lehetsz. Felnyaláboltalak, hordozható állapotba helyeztelek. Egy darabon vittelek, aztán a professzornő fellebegtetett a szobádba. Dumbledore neki elmondta, mi történt, de másnak nem. Így nekem sem. Csak sejthettem, hogy valami baj ért. Úgy szorítottál, mintha az életed függne tőlem. Talán úgy is volt. Na mindegy. Mosakodj meg és menj enni. Ramatyul nézel ki.
Meglepő Perselus közlékenysége, de nem fűzök hozzá semmit, csak elmegyek. Pontosabban visszaindulok, de még egy percre megállok, Kőszoborra nézek, és még egyszer utoljára elismételem, mintegy magamnak is mondva:
- Aranyvérű vagyok.