Perselus Piton Varázslatos Világa
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Perselus Piton csodálatos világa FÓRUM
 
A világ legnagyobb pitonos játéka
 
A hét idézete
" A jó öreg Shakespeare odafönt elégedetten dörzsölheti a kezét: amíg szerelem lesz a világon, hősei mindig feltámadnak. A történet folytatódik; más korban, más műfajokban, más szereplőkkel." NL
 
Perselus&Lily: Videók a halhatatlan szerelemről
 
Új HP szereplők
 
Pályázatok
 
Mennyi az idő?
 
E heti kedvenc képem
Yeah...
 
Dalolászó
 
Szerelmetes barátom
Szerelmetes barátom : VI. Kötelékek

VI. Kötelékek

  2006.01.27. 22:40


Na jó, lemegyek a Nagyterembe, de, csak azért, hogy valahogy jelezzek Dumbledore professzornak, beszélni szeretnék vele. Bocsánatot kell kérnem, amiért nem jelentem meg az óráimon. Bár most kisebb gondom is nagyobb ennél, mégis így tisztességes.
Igaza volt Perselusnak, nem hagyhatom el magam. Az nem segít. A sírástól meg csak fáj a fejem. Nem hozom vissza vele, akiket elveszítettem.

Nagy a nyüzsgés, mégsincs hangzavar. Elég sokan vannak, ha jól látom, nem most kezdődött a vacsora, csak a Mardekárosok jönnek le mindig később, mint a többiek. Ott van John! Egyedül ül, úgyhogy azt hiszem, odaülök hozzá. Olyan nagyon rég beszéltünk.
- Szia! Nem zavarlak? – kérdem mellé lépve.
- Helen! Szia! – John szemei felcsillannak, amint meglátnak – Dehogy zavarsz, ülj csak le! Tudod, én is kerestelek ám, amikor nem jöttél órára, bár bevallom, csak a másodikon vettem észre, amikor a tanár rákérdezett. – hú, egész belepirult. Végül is, nem hibáztatom, hisz tulajdon képen órákon sem feltünősködtem az elmúlt pár héten. Vele nem is beszéltem, néha láttam, de különösebben senkire sem figyeltem. Szerencsére a röhögős banda is békén hagy még mindig. Talán ezt is Kőszobornak köszönhetem…
- Igen, tudod, nem éreztem jól magam, és így nem tudtam lemenni az órákra. – ez tulajdon képen nem is hazugság, hisz tényleg nem voltam jól.
- Ó, igen. Én is láttam, amint az a fekete hajú fiú a karjaiban vitt téged, majd átadott McGalagony professzornak, aki ellebegtetett, úgy tudom, először a gyengélkedőre, oda még elkísérhettünk néhányan, de amikor a szobádba vittek, mi már nem mehettünk. A klubhelyiségbe is csak később léphettünk be.
Leragadtam a fekete hajú fiúnál…
- Azt mondod, egy fekete hajú fiú vitt egy darabon? – természetesen, tudom, kiről van szó, de szeretném, ha John mesélne róla, hátha mond valamit, mi történt még, hogyan vitt.
- Igen, egy magas, fekete hajú, elég komoly arcú fiú, azt hiszem, ő Perselus Piton, de nem vagyok benne biztos, mert még nem sokszor láttam, és egyébként sem hiszem, hogy ő képes lenne ilyesmire.
- Ne mondj ilyet, igenis ő volt! – nem tudom, miért, de védem őt. Gondolkodás nélkül. Tényleg nem értem…
- Honnan tudod? Hisz elájultál! – mondja úgy, mintha azt hinné, én csak azt szeretném, ha ő lett volna.
- Tudom, mert… - nem vagyok benne biztos, ha jó, hogy elmondom… de végül is nem titok! – Ő mondta!
- Ő? – kérdi hitetlenkedve.
- Igen, én. – szólal meg ekkor egy hang a hátunk mögött. Ahogy megfordulunk, Kőszobor rideg álarcával találkozunk. Pontosabban először körübelül a derekával, ugyanis ülve az van szemmagasságban. Ahogy egyre és egyre feljebb nézünk, már láthatóvá válik számunka a „kőmimika”, már ha ezt a semmilyen kifejezést lehet mimikának nevezni.
- Öö… szóval… aakkor én megyek is, már tele vagyok… - szólal meg hirtelen John, és olyan gyorsan elviharzik, mintha Perselus kergetné.
Mintha tartana tőle… bár úgy tudom, egy kicsit mindenki tart tőle, és nem csak ebben a házban. Talán én is.
Perselus mellettem ül, mire visszanézek az asztalhoz. Nem néz rám, csak eszik. Lassan, komótosan, de határozott mozdulatokkal.
- Ez a törzshelyed? – kérdem tőle, mert másra nem tudok gondolni, csak, hogy azért ült mellém, mert erre a helyre akart ülni és nem azért, mert én itt vagyok. Érti a kérdésem, alle luia!
- Nincs rád jó hatással ez a fiú. – mondja komoran.
- Ugyan miért, apuci? – gúnyolódom kicsit, ahogy ő szokott. – Talán elvisz, mert ő a csúnya, gonosz cukros bácsi?
Látom, nem érti, mi az a cukros bácsi.
- Ahh, felejtsd el, ezt a kifejezést a muglik használják az olyan férfiakra, akik…
- Jó, jó, rendben. – szakítja félbe magyarázatomat, szemmel láthatóan ennyire azért nem érdekli. – Felőlem azzal barátkozol, akivel akarsz, de ez a fiú nincs rád jó hatással.
- Ugyan, Perselus! Mondd már el, miért! – kérem őt, hisz tényleg nem tudom, miért mondja ezt.
- Hát mert… azért, mert… - habozni látszik, nem tudja, mit mondjon, vagy, hogy hogyan. – Mert csak. – szögezi le ellentmondást nem tűrően.
Nem firtatom, magamban mosolygok, amit ő furcsáll is, de legalábbis egy pillanatra azt hiszem, zavarba jött, ami azt jelenti szerintem, hogy ő pusztán csak nem akarja, hogy valaki ellene fordítson. Talán élvezi a társaságom? Na jó, azért nem kell túlozni, az élvezet pedig túlzás. Legalábbis Perselusnál. És egyébként is, az utóbbi néhány hétben nem is voltunk együtt. Előtte meg elég viharos volt a viszonyunk. Ajaj, már megint nem értem. Na mindegy, nem problémázom ezen ennyit, inkább megkérdezem, had jöjjön még egy kicsit zavarba.
- Mondd csak, féltékeny vagy, vagy egyszerűen máris szeretnél gyereket és rajtam éled ki atyai ösztöneidet? – hangom vidám kacérságot tükröz, kissé felvidít, hogy zavarba hozhatom a Nagy Kőszobrot!
Most nem vörösödik fülig, mint az előbb majdnem, most még jelét sem mutatja annak, hogy egyáltalán figyel rám.
- Ne mondd! Te, olyan jó veled beszélgetni! Igazán tartalmas válaszokat adsz, mit ne mondjak! – vetem oda megjátszva a sértődöttséget. Remélem, erre figyel.
Óvatosan rám pillant, de nem mond semmit. Leteszi a villáját, jóllakottan sóhajt egyet, majd oldalvást ülve figyelni kezd engem. Kipróbálom, hogy tényleg engem néz-e, elkezdek enni, s lám, tényleg engem pásztáz azokkal a gyönyörű mélyfekete szemeivel. Gyönyörű?? Jaj, Helen! Kiborító vagy néha! Ilyet gondolni!
Újabb és újabb falat tűnik el a számban, szemem sarkából pedig Perselust figyelem. Mit néz rajtam? Leettem magam? Vagy egy hatalmas béka nőtt az orromra, amit csak ő lát?
- Elárulod, mi szépet látsz rajtam? – kérdem végül.
- Egyél. – parancsol rám.
- Eszem. Szóval? Elárulod vagy nem? – kérdem újfent.
- Nem.
- Íme újabb kimerítő válaszod. Biztosan kihűlt a gyomrod a sok beszédtől, igyál valamit.
- Miért hűlt ki a gyomrom? – kérdi hitetlenkedve. – Oh, biztosan mugli dolog ez is. – jegyzi meg, mintegy évezredes talányra tett felfedezésként.
- Anyu mondta mindig. – amilyen gyorsan kimondtam ezt, olyan gyorsan el is hallgattam. Anyu… Nem, nem anyu. Csak aki felnevelt. De ő akkor is anyu marad nekem…
- Hé, figyelsz? Na tessék, most meg nem figyelsz. – Perselus hangjára szertefoszlanak gondolataim, s mivel vele nem akarom közölni a nagy hírt tanulva a legutóbbi esetből, így megemberelem magam, és nem mutatom, hogy megint rám tört a szomorúság.
- Figyelek, persze. – hangomon mégis észlelem a keserűség halvány jeleit, remélem, neki nem tűnik fel.
- Hm. Jó. Csak annyit mondtam, hogy ha befejezted a vacsorádat, akár el is mehetnénk sétálni. Már, ha van kedved.
Mi csoda? Perselus sétálni hív engem? Na ne! Ez csapda! Vajon mit akarhat? Kiderítem…
- Rendben, mehetünk.

Na persze, gondolhattam volna, hogy a „rejtekére” megyünk.
- Nem áll szándékomban megköszönni, hogy megvédtél az előtt a kis pisis előtt. – töri meg a csöndet egy nyilvánvaló köszönettel, ám nem említem neki, hogy engem nem tud becsapni, csak halványan mosolygok… látszólag, mert magamban bevallom, hatalmasakat nevetek rajta. Na nem kinevetem, csak megmosolygom.
- Először is, John nem egy kis pisis, másodszor, ezzel engem is lepisiseztél, hisz egyidős vagyok vele. Ezt kikérem magamnak.
- Nem mondtam, hogy te nem vagy az. – jegyzi meg mintegy mellékesen.
- Na, kösz. Tudtam, hogy tudsz te kedves is lenni! – élcelődöm én is tovább.
Kőszobor csak nézi a fákat, az eget, de arcáról nem tudom leolvasni, mire gondol, vagy, hogy gondol-e valamire egyáltalán. Hosszú ideig nem szólunk egymáshoz, s ez jól is esik, hisz nincs kedvem társalogni. A mai nap szörnyű volt számomra. A vacsora alatt, hogy mosolyogtam, olyan jól esett, pedig a szívem akkor is, mint egy kifacsart szivacs, úgy hevert bennem, dobogását már csak az igazolta és igazolja most is, hogy élek. A sötétség, ami körülöttünk terül el, megnyugtat, de ugyanakkor félelmet is ébreszt bennem. A szél nem fúj, mégis meg-megremegek. Ülünk magányos fánk tövében, magányosan. Felhős az ég, nem látni a csillagokat. De jobb is így. Úgy érzem, mintha a borús ég egyfajta védelmet adna… mintha magába zárna, így védve a bántó világtól.
Perselus nyugodtnak látszik. Én már rég magam alá húztam lábaimat, arcomon érzem, torz fintor ül a fájdalom jeleivel, de ő csak lábait előrenyújtva, hátával a fának dőlve szemléli a messzeséget, talán csak pihen.
Már nem is nagyon figyelek rá… leköt a fájdalmam. Nem tudok vele mit kezdeni, nem tudom már elrejteni. Könny nem folyik szememből, már belém fagytak. Bánatom nagyobb és erősebb a könnyeknél, megfagyasztja őket. Lassan ringatni kezdem magam előre-hátra, agyamba emlékek tolulnak, s már szemeimmel látom őket. Látom mindennapjainkat, a közös hétvégi programokat, amiket annyira szerettünk és vártunk, az ünnepeket, és minden egyes napot sorra. Rossz emlékem talán nincs is. Csodás szüleim voltak. Voltak… Szemöldököm összevonom, szemeim összeszűkülnek. Sírni kéne, érzem, de könnycsepp nem hullik alá. Tehetetlennek érzem magam, pedig valamihez kezdenem kéne, tudom. Ki kell szakítanom magamból a bánatot, de nem tudom, hogyan, viszont, ha benn hagyom, előbb utóbb felemészt. Azt viszont nem hagyhatom. Iszonyatosan szorítja szívem, lelkem, nem viselem már sokáig. Úgy érzem, futnom kell, szaladnom, el innen minél messzebb, mindegy hova, csak el innen.

A következő pillanatban már visznek is lábaim, szélsebesen haladok előre, nem nézek semerre, csak szaladok. Most már jönnek azok a könnyek, mint egy zuhatag, ömlenek szememből összefüggő víz-függönyként. Nem látok semmit, elég, hogy érzem lábam alatt a talajt. Elesek egy fában, de felkelek és futok tovább.
Mi ez? Ó, nagyon hideg! A tó! Nem figyeltem és belerohantam. Mindegy… majd átúszom… nem állhat semmi sem az utamba!
Egyre mélyül a víz, lábammal már nem érzem a fenekét. Úszni próbálok, de egyre nehezebben megy, egyre csak süllyedek, könnyeim felduzzasztották a tavat, az előbb még nem volt benne ennyi víz, nem, az előbb még jobban haladtam.
Merlinre! Nem megy tovább! Elzsibbadtak a karjaim és a lábaim sem bírják már sokáig! Még jobban megijedek, már kapálózom, nem tudok visszafordulni, nincs erőm tartani magam!
Lassan süllyedek a hideg vízben, mint egy nagy darab kő. Kezeimmel felfele nyúlok, hátha egy láthatatlan erő felránt és kihúz a vízből. Már nem félek, egyre inkább megnyugszom. Idelenn csönd van, itt minden nyugodt, itt nem bánthat senki, itt nem fájhat semmi. Már a karom sem fáj.
Eszméletem érzem, lassan elvesztem. Vagy már elveszítettem?
Nem! Érzem, ahogy hónom alatt kap két erős kar, s felfelé úszik velem a test, mely a karok gazdája. Egyre feljebb érünk, miközben magához ölelve úszik. Amint levegőhöz jut tüdőm, prüszkölve, kapkodva falok belőle, amennyi csak fér belém, hangom hörög, miközben táplálékhoz juttatom véremet. Lassan, de biztosan kijutok a partra megmentőmmel együtt. A földre fektet, és finoman pofozgatja az arcomat. Szemem nem tudom kinyitni, de hallok valamit…egy hangot…
- Ébredj fel, Helen, kicsi butám, ébredj fel! Lélegezz, kérlek, ne add föl! Minden rendben lesz, csak lélegezz! – hangja kétségbeesést tükröz, pedig halkan beszél, tehát feltételezem, nyugtatni akar. Ez az ő hangja!
- Perselus! – hasít belém a felismerés. Ennyire még sosem örültem neki. – Megmentettél. – suttogom elhaló hangomon.
- Ssss. – csitít, mutató ujját számra téve. – Ne beszélj most. – hatalmas tenyerét arcomon érzem, el sem tudom mondani, mennyire jól esik. Szemem kinyílik, látásom tisztul, s észre veszem, hogy Perselusból csak úgy folyik a víz, és kissé remeg. Biztosan fázik, mint ahogy én is. Ezt mondanom sem kell neki, talárját, mely nem vizes, mivel valószínűleg ledobta magáról, rám teríti, alaposan a testemre lapogatja, széleit betűri alám. Még mindig remegek, azt hiszem, szeretném, ha magához ölelne megint, mint ma délután. Ő is fázik. Annyira szeretném, ha megölelne, s én megölelhetném. Kérésemet szemem továbbítja neki, s ő most nem habozik, óvatosan felültet, a talárt előlem elveszi, s gondosan a hátamra teríti, majd vigyázva magához húz, karjaival tart, így én elengedhetném magam, de nem teszem, hanem szorosabban hozzá bújok. Nem fáj, Perselus, nem fáj. Csak ölelj és vigyázz rám, kérlek.
Gondolataim, mintha szavakká váltak volna, hisz megértette, s most ő is határozottabban ölel, de nem szorít. Nem akar fájdalmat okozni. Igen, most már tudom, ő nem akar nekem fájdalmat okozni.
Végre kedvel engem, sőt, mindig is kedvelt! Ha belegondolok, hogy őt is el fogom veszíteni…
Megpróbálok még jobban hozzábújni, arcom már teljesen eltűnt vizes ingében. Érzem, amint kissé remeg még, fázik. Kissé elhúzódom tőle, hogy fejemet a másik oldalra fordíthassam, s újra belékapaszkodom. Ujjaim görcsösen markolják ruháját, gondolataim pedig a körül keringenek, mi lesz velem, ha ő elmegy. Nem, nem lehet, hogy miatta is szenvedjek. Nem kedvelhetem meg még jobban! Olyan erővel lököm el magamtól, mintha méterekre akarnám taszítani, pedig nem akarom bántani. Nem érti reakciómat, kérdőn néz rám, s most látom, hogy arcán már nem víz, hanem könnycseppek vannak.
Perselus sír! Értem sír! Miattam! A Kőszobor, aki mindig csak bántott, ma másodszorra mentette meg az életemet.
Nem, most nem magyarázhatom el neki, miért, de elmegyek, mégpedig nélküle. Nem szabad vele lennem, még jobban megkedvelnem. Nem csalódhatok többet. Bár ennél jobban már nem fájhatna… De akkor sem!

Megpróbálok magamtól felállni, és elindulni, de lábaim gyengék, összecsuklanak, s ismét Perselus védelmező karjaiba kerülök.
- Nem akarom, engedj el! – nyögöm félhangosan, miközben megpróbálom magam kiszabadítani egyébként jól eső öleléséből.
Perselus nem enged el, feláll, s engem ölbe vesz, úgy indul el a kastélyba. Így is jó. Ha visszavitt, mert tudom, kell a segítsége, utána megköszönöm, amit értem tett, és elküldöm. Talán majd egyszer-egyszer beszélgethetünk, amíg itt van, de a lehető legtöbbször elkerülöm majd. Így könnyebb lesz nekem.

Amint beérünk a kastélyba, McGalagony aggódó karjaiba futunk. Amint meglátja, hogy egy csuromvizes alak cipel egy másik csuromvizes alakot, azonnal odarohan hozzánk, s felismervén minket, máris kérdezi megmentőmet a történtekről. Ő tömören mindent elmesél, miközben úgy hallom, a gyengélkedőt emleget a professzornő, tehát oda tartunk.
Többet már nem észlelek a külvilágból, mély álomba zuhanok Perselus immár meleg ölelésétől és a fáradtságtól.

***
Amint felébredek, és kinyitom a szemem, egy hosszú szakállú alakot látok fölém emelkedni. Igen, egyre tisztábban látom, ő Dumbledore.
- Szervusz, kedveském, örülök, hogy felébredtél. Perselus már nagyon aggódott érted. – hallom megnyugtató hangját.
- Hol vagyok? És hol van ő? Mi van vele? Ugye jól van? – kérdem halkan, ennél többre most nem telik erőmből.
- Nyugodj meg, te még a gyengélkedőn vagy, ő pedig odakint vár. Az imént küldtem ki, már három napja melletted van, de ne aggódj, jól van, csak egy kicsit megfázott az esti fürdőzéstől. – rám kacsint az öreg mágus, és megkérdi – Szeretnéd, ha bejönne?
Hát hogyne szeretném! De… talán jobb lenne, ha nem hívnák be. Még nem merem neki megmondani. Pedig már eldöntöttem. Nem akarok közel kerülni hozzá.
- Nem… - válaszolom – Tényleg három napja vagyok itt? – kérdem hitetlenkedve. A fejem már elkezdett tisztulni, egyre jobb a látásom is.
- Igen, gyermekem, de ne aggódj, minden rendben van. Legalább kipihented magad. Így van?
- Igen.. – hangom elhaló, mellékes. Máshol jár az eszem. Fáj a szívem érte….Perselusért… nem akarom én ezt, akkor miért csinálom?! Persze, nem akarok szenvedni, ha elmegy… de akkor is szenvedni fogok, ha már mostantól elkerülöm… Mi? Miket beszélek? Na jó, szenvedni talán nem, de.. De igenis! Az a nap… olyan köteléket hozott létre kettőnk között, amelyet nem szakíthatok el! És végtére is ki van most velem? Perselus! Fogadok, hogy Lilyék semmit sem tudnak, mert nem is keresnek. Persze megértem, én csak elsős vagyok, és annyi gyerek jár még ide, miért pont engem keresnének? De nem baj, így van ez rendjén. Ha kikerülök innen, egyszer úgyis összefutunk, köszönünk és megyünk tovább. Nem is kellene több, ha… Jaj, Perselus. Miért bonyolítom túl?
Nem bonyolítom túl! Ez így helyes! Vagy… mégsem?
- Rendben, akkor most én magadra hagylak, pihenj még kicsit, ha minden igaz, ma este már a saját ágyadban alhatsz. – szólal meg Dumbledore.
Tényleg! A nap stimmel, s ha jól megfigyelem, a napszak is. Dél körül lehet, a nap betűz az ablakokon, a szoba fényben és hőségben úszik. A rekkenő meleg csak tetézi fáradtságomat, de ez most a legkisebb bajom.
- Professzor úr! – szólítom meg mégis az igazgatót – Kérem, behívná..
- Természetesen. – mosolyog szelíden. Honnan tudja?
Egy perc sem teli el, s nyílik az ajtó, Perselus lép be rajta. Hihetetlenül jó érzés látni őt!
- Szervusz, álomszuszék. – lép mosolyogva az ágyamhoz. Mosolyog? Hűha! Kezével kezem után nyúl, de megáll félúton. Bizonytalan. Én ekkor felemelem jobb kezem, s kézfejemet kitárom előtte, mintegy kérve, fogja meg. Látom rajta, hogy megkönnyebbült attól, hogy átvállaltam a kezdeményezést. Talán még meg is köszönné, ha nem lenne túl büszke. Helyette rajtam a sor.
- Köszönöm, Perselus. Köszönöm, hogy megmentettél. – súgom alig hallhatóan, mégis tudom, ő mindent ért.
- Nem kell megköszönnöd. – suttog ő is, mintha félne, hogy fülemet bántják a hangok.
- De. Én szeretném. – ellenkezem.
- Ezen nem veszünk össze. – ismét egy aprócska mosolyra húzza száját.
- Perselus, mondanom kell valamit. – nem tudom még, mi sül ki ebből, de elkezdem – Te el fogsz menni innen.
- Honnan tudod? – kérdi hirtelen.
- Mit honnan tudok? Ez az utolsó éved!
Túl zavart lett, itt másról van szó.
- Perselus, mondd el, mire gondoltál! Kérlek!
- Semmire… azaz… az évvégére…de..szóval Dumbledore mondta, hogy mennyit aludtál? Mert… én mondom, ha ő nem…. Csak.. hogy ne hidd azt, hónapokig aludtál. – nem, érzem, hogy ez csak mentegetőzés.
- Ne hazudj, nagyon kérlek. Mondd el. – hangom keserűen, féltőn cseng.
- Én… nekem… szóval holnap…
- Elmegy szolgálatot tenni Tudjukkinek. – hallok egy gonosz hangot az ajtó felől.
- James! Te mit keresel itt? – kérdem csodálkozva.
- Már napok óta nem láttunk, s gondoltuk, megkérdezünk valakit, aki ismerhet, és egy John nevű fiú mondta, hogy úgy hallotta, egy első évest behoztak a gyengélkedőre, aki beleesett a tóba, és téged pont aznap este óta nem látott, de ő még nem mert idejönni. Szóval itt vagyunk mind.
- Örülök… De hogy értetted azt, hogy Perselus szolgálatot tesz… Neki?
- Úgy, hogy Pipogyusz halálfaló. Nem láttad még a jegyét? Pipikém, mutasd meg neki, hogy biztos elhiggye, mert a szemeiből azt veszem ki, nem hisz nekem. – szólal meg ekkor Peter. Vele eddig nagyon keveset beszéltem, nem is láttam, csak egyszer, még a legelején.
- Hát nem is hiszem! – nem hagyom, hogy bárki is közbe szóljon, és azt sem, hogy Perselus bebizonyítsa, ugyanis nem érdekel. – És ne merd Piogyusznak hívni, sem Pipikémnek, mert nagyon megbánod! Hogy merészeled ilyesmivel megvádolni? – hangom egyre erőteljesebb, az eleinte önkéntelen védelem most már tudatossá vált, s teljes szívemből védem őt – És ha igaz? Kit érdekel? Hát tudd meg, engem ugyan nem! Ő a barátom, és az is marad, ez ellen nem tehet senki!
Az elhangzottaktól még Madame Pomfrey is abbahagyja a többi beteg ellátását, s a hosszú döbbenet után ő szólal meg először, mintegy megparancsolva, menjek ki és ott vitatkozzam, ha olyan jól vagyok, hogy még kiabálni is tudok. A fiúk csak némán merednek rám, Lily pedig egyenesen megütközve néz rám Perselusról nem is beszélve. A kedves lány úgy dönt, jobb, ha eltereli a barátait. Amint elmennek, Perselus is elindul, de nem megy ki, csak átjön az ágyam másik oldalára, majd vissza.
- Nem kellett volna megvédened! – teremt le nem túl kellemes hangon – Én is meg tudom védeni magam.
Nem hiszek a fülemnek! Én kiállok mellette, az sem érdekel, hogy esetleg igaz az állítás, és ő halálfaló, és mégis egyebet sem tud tenni, mint bántani. Megint csak bánt.
- Mondd, azért mentettél meg, hogy nehogy elveszítsd a játékodat? Hogy legyen kit szekálnod? Hogy legyen kit bántanod? – hangom el-elcsuklik a haragtól, és a már torkomban égő könnyektől, de nem, nem sírok. Többé nem. És ez volt az utolsó, hogy hagytam magam, sőt, hogy meg is védtem. Igen, jobb, ha nekünk különválnak útjaink.
Perselus arca megenyhül, s bocsánatkérően, szégyennel tele néz rám. Hangja lemondóan cseng.
- Ne haragudj. Nem vagyok méltó a segítségedre, a barátságodra. Nem érdemlem meg. Nem érdemellek meg. Sajnálom, hogy már megint bántottalak… de én csak erre vagyok képes. Pedig jól esett, hogy megvédtél… és igenis szükségem volt rá, hogy megvédj… azért mentettelek meg, mert… megijedtem… féltem, hogy… hogy elveszítelek. Nem akartam, hogy hiányozz nekem, hogy búcsú nélkül menjek el. Nem szoktam búcsúzkodni, de téged nem tudnálak itt hagyni csak úgy. Tudom, soha nem mondtam, nem mutattam, mennyire sokat jelent, hogy mellettem vagy. A három hét, amíg nem találkoztunk, üres volt számomra, mint az eddigi hat év.
Nem tudok megszólalni. Hogy én fontos lennék neki? De miért?
- És igen, halálfaló vagyok. – hallom a fájdalmas beismerést – Az elmúlt időszakban sokat voltam távol az iskolától, mert feladatom volt. Senki nem állít meg, mert tudják, hogy nem lehet, és értelme sincs. Nem én vagyok az egyetlen, aki elárulta Dumbledore-t. Nem szabadna velem barátkoznod. Veszélyes vagyok rád. Nem tudok veled úgy bánni, ahogy azt megérdemled.
Szavai éles tőrként hasítanak belém. Hisz épp az imént mondtam, hogy nem érdekel!
- Perselus, kérlek, hagyd ezt abba! – szólok rá – Mondtam, hogy nem számít, halálfaló vagy-e vagy sem, ha gonosz lennél, már bántottál volna… úgy értem fizikailag. Nem kétséges, hogy mindig gonosz voltál velem, de az utóbbi időben már nem vettem magamra… de mit számít ez, hiszen megmentettél és az imént olyasmiket mondtál, amiket nem hagyhatunk csak úgy elúszni a levegőben! Figyelj rám! Felejtsd el azt, hogy te csak bántani tudsz! Te nem vagy teljesen a sötét oldal árnyékában! Megmentetted az életemet! A halálfalók ölnek! Te életet mentettél!
- Én is öltem már.
- De engem megmentettél. És ezt soha nem felejtem el… Öltél?
- Igen. Öltem. Ne hidd, hogy különb vagyok, mint a többi sötét szolga.
- De igenis különb vagy! Fogd már fel végre, hogy megmentettél, s erre más halálfaló nem képes! Jobb vagy, mint hinnéd! Nem igaz, hogy nem látod! Nyisd már ki a szemed! Kérlek…
Már magam sem tudom, miért próbálok olyanba lelket önteni, aki nem akarja. De döntöttem, és nem hagyom magam. Nem hagyom a barátságunkat. Már pedig azok leszünk! Barátok! Akkor is, ha el kell mennie!
- Akkor is, ha tovább gyilkolsz! – kiáltom hirtelen dühtől tajtékozva. Perselus nem kérdez semmit, tudja, miért kiáltottam azt, amit. Fejét némán lehajtja, majd hozzám siet, és átölel. Vigyáz, hogy ne nyomjon nagyon, de érzem, legszívesebben teljes erejéből szorítana. Fájna, tudom, mégis jelzek, öleljen, ahogy csak bír.
- Jobban kötődöm immár hozzád, mint azt hinnéd, Perselus. – suttogom neki, miközben hálásan simogatom a hátát.
- Köszönöm. – suttogja válaszként, de nem erre. Tudom, mi az, amiért hálás. Hálásak vagyunk mindketten, s e hála és a kezdődő szeretet erős kötélként húzódik közöttünk derekunkra csavarodva. Mindketten érezzük, ez a kötelék talán örökké összeköt minket.

 
Perselus Piton
 
Severe Snape olvasókuckója
 
Banyus olvasókuckója
 
Severosa csodás művei
 
Susan Kreber csodás művei
 
Videók
 
Kedvenc linkjeim, melyeket gyakran nézegetek!
 
Teóriák a 7es könyv végére
 
Harry Potter - The End
 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal