-Cora! Hé, Cora! Add vissza a ruhámat! MI AZ ÖRDÖGÖT CSINÁLSZ VELE?? NE!! – Na, igen. Cora Sairus. Ki nem állhatom! Az első évben csak csendben piszkált, bár már rögtön év elején megértette bandájával együtt, hogy nem érdemes velem packázni, de ez a lány ahogy nő, úgy lesz egyre gonoszabb. 6 éve folyamatosan alám tesz valamivel, de nagyon. Én nem kerülök az útjába, csak egy undorral teli legyintés, és arrébb megyek. De ami sok, az sok! Ezt a ruhát nem hagyom! Hogy megelőzzem a széttépését, hátulról ráugrok Corara, és teljes erőmből cibálni kezdem a haját. Tudom, varázslattal nála nem sokra megyek, de a szép hosszú, vörös tincseire bizony érzékeny. A tervem bevált, a ruhát úgy dobja el magától, mintha tűzforró lenne, s most a haja után kap. Ó, a kis kényes, nemhogy a nyakamat kapná el! De mindegy, inkább nem bíztatom. A boszork(l)ány elesik, s miközben fürtjeit próbálja meg kiszabadítani kezeim közül, érzem, amint teste kissé felemelkedik, s engem ledob magáról. Már nem is arra figyelek, ki, vagy mi csinálja ezt, hanem arra, hogy Cora teste mennyire magasra repült. Ez kifejezetten tetszik, hisz tériszonyos a drága. Oldalra nézek, s látom, amint John kaján vigyorral az arcán pálcáját mozgatja körbe-körbe, mire újra felnézek, s látom, ahogy a visító lány most már kering a levegőben, úgy ereszkedik le. No de John honnan tudja, hogy ő húzta ki a gyufát? Honnan tudja, hogy ő kezdte a veszekedést?
- Nah, kislány – kezdi John Cora fölé emelkedve – ez az, amit tapasztalni fogsz minden alkalommal, amikor Helennel húzol újat. – majd egy halk, gonosz kacaj után rám néz, s én bólintok, hogy minden rendben, de most nem óhajtom neki részletezni, miért vesztünk össze, bár látván a ruhát a földön, azt hiszem, elég nyilvánvaló. Miközben Cora elhúzza a csíkot, John felemeli a ruhát a földről, és nézegetni kezdi, nem esett-e baja. Persze, nem is engem kérdez, hogy jól vagyok-e!
- Ó, kösz, semmi bajom! Csak a fenekem fáj egy kicsit, miután az a liba ledobott magáról, enyhén keményre érkeztem, de amúgy kösz, jól vagyok. – vágom oda neki rosszallóan.
- Ne aggódj már annyit, végül is te voltál őrajta és nem fordítva, igaz? Ő sokkal többet kapott, mint te. – válaszol segítőm kissé unottan.
Jó, igaza van. Egy fájdalmas sóhajjal feltápászkodom, elkérem Johntól a ruhát, s elindulok a klubhelyiségből fel a szobámba. Igaz, valószínűleg ott lesz Cora, de azt hiszem, most már alaposan meggondolja, hogyan viszonyul hozzám, mit tesz velem.
Nagyon fontos nekem ez a szépség, hisz ezt fogom felvenni a végzősök báljára, azaz a mi bálunkra, az én bálomra. Nagyon nagy értéke van, hiszen egy számomra nagyon különleges embertől kaptam. Régen nem szerettem ilyen ruhákba bújni, főleg nem színesekbe, de ez egyszerűen csodálatos, ahogy a mélykék színen az ezer apró csillám csillog! Szolid, mégis egyszerűen csodás! És ahogy a habos szoknya körülölel! Amikor megkaptam, rögtön felpróbáltam, de ajándékozójának nem mutattam meg, mivel meglepetésnek szánom. Soha nem gondoltam volna, hogy bármit is kapok ettől a személytől, és igazából nem is vártam el. Hiszen pont ő pont nekem?? De az utolsó itt töltött karácsonyom pont ezért a legszebb. Az eddigieken nem ajándékoztam neki semmit, és ő sem nekem. Meg sem fordult a fejünkben, mivel mi magunk sem kaptunk. Nekem nem is hiányzott, és szerintem neki sem. De idén megajándékoztuk egymást. Én egy csodás könyvvel leptem meg, mivel tudtam, mennyire szeret olvasni, s ő pedig nekem ezt a csodás ruhát ajándékozta.

Az óta a nap óta, amikor Perselus megmentette az életemet, már nem akartam elszakadni tőle. Rengeteg időt töltöttünk együtt, s már ő sem tiltakozott. Nem bántott, bár szócsaták ezrei hangzottak el közöttünk, de már egyikünk sem vette komolyan. És ez tette széppé az egészet.
Szobámba érve meglepetten tapasztalom, hogy senki nincs idebenn, de nem is bánom. Ledőlök ágyamra, és folytatom az emlékezést. Jól esik néha visszagondolni azokra az időkre.
Például az ebéd utáni pihenőkre a magányos fa tövében. Emlékszem, egyszer elaludtam mellette, de akkor még csak a vállán volt a fejem, s amikor nem sokkal később felébredtem, már a karjai közt tartott, fejem a mellkasán pihent. Nem jegyeztem meg neki, tudtam, hogy nem szeret ilyesmiről beszélgetni. Soha nem mondaná el, miért teszi ezt velem néha, miért ilyen jó velem. Ó, mennyi minden jut eszembe egyszerre! Minden gondomat el tudta velem feledtetni.
Egyszer rákérdezett, hogy konkrétan miért is borultam ki annyira kétszer is azon a napon, s én már nem tétováztam, elmondtam neki mindent. Megrökönyödve fogadta a történetet, arca gondterheltté vált. A nyitott folyosókkal szembeni szökőkút szélén üldögéltünk éppen, kezemmel a vizet simogattam, s ő is belenyúlt a hideg vízbe, s elkapta finoman a kezem, megsimogatta, és részvétet nyilvánított. Többet nem is kellett beszélnünk róla, tudta, milyen fájdalmas nekem, mindent megtett, hogy ne gondoljak a családomra állandóan, mert azzal csak megnehezítem a helyzetem.
Hjaj, nem gondoltam volna, hogy ilyen tartalmas lesz a barátságunk!
Amikor életem első bálján, az akkori végzősök bálján részt vettem, úgy éreztem, annál rosszabb sosem lesz. Perselus egyedül ment a bálba, engem nem hívhatott, hiszen hogy nézett volna ki, hogy egy elsőssel táncol, de megkért, menjek el, ha mással nem, hát Johnnal. És el is mentem, de John nélkül. Nem akartam megsérteni azzal, hogy vele megyek, de Perselussal töltöm az estét. Végül is nem vele töltöttem. Nem jött el. Vártam, kerestem, és megint csak vártam és kerestem. Nem találtam sehol, magától sem jelent meg, így hát úgy döntöttem, elbúcsúzom Lilyéktől, és elmegyek. A búcsú csak utólag jutott eszembe, mivel még mindig haragudtam a fiúkra a gyengélkedőn történtek miatt. Egyébként is, ahhoz képest, hogy James szerint mindannyian ott voltak, Sirius és Remus be sem dugták az orrukat. De valójában ez nem is zavart igazán. Mindennek ellenére úgy tartottam tisztességesnek, ha elbúcsúzom tőlük.
Mosolyogva megöleltem mindegyiküket, majd életükhöz sok szerencsét kívánva nekik elhagytam a Nagytermet. Szerencsére még nem volt kedvem visszamenni a szobámba, inkább sétálni indultam. Mielőtt kiértem volna a kastélyból, összefutottam Perselussal. Dísztalár volt rajta, és látszott rajta, hogy nagyon siet. Amint meglátott, odarohant hozzám, mondani akart valamit, de mikor mellém ért, elállt még a lélegzete is.
- Olyan vagy ebben a ruhában, mintha csak egy évvel lennél nálam fiatalabb. – mondta akkor halkan, mosolyogva. Igazán jól esett a bók. Határozottan emlékszem, ahogy belepirultam.
- Köszönöm – akartam mondani, de ajkaim hangtalanul formálták a szót.
Nem kérdeztem, miért nem jött hamarabb, egyértelmű volt. A talár ferdén állt rajta, haja is kissé kócos volt, tudtam, sietett, nem úgy tervezte, hogy későn ér ide. Igen, ide kellett érnie, hiszen elment. Egész nap nem láttam. Tudtam, hogy feladatot kapott, s bár végtelenül szomorú voltam miatta, nem próbáltam meg visszaterelni a szerintem helyes útra, mert szerinte az volt a helyes. Nem akartam még én is ezzel traktálni, s ezért hálás is volt.
Séta közben arról beszélgettünk, miképpen fogjuk tartani a kapcsolatot. Még táncolni is felkért, zenére szükségünk nem volt, meglepetésemre egy rövid szabadkozás után, miszerint nincs jó hangja, dúdolni kezdett egy lágy dallamot, s arra keringtünk a sötétbe burkolózott kertben.
Amikor a vizsgák után távozásra került a sor, a Roxfort expressznél végsőnek tűnő búcsút vettünk. Ahogy távolodott tőlem, még egyszer visszanézett, majd folytatta útját egy számomra ismeretlen jövő felé, bár ő tudta, hova kell mennie. Csak egy dolog járt a fejemben: elment, de egyszer még viszont látom.

Minden ünnepen levelet váltottunk, nem is egyet, rengeteget. Na jó, én írtam a legtöbbet, Perselus nem beszédes típus, egyébként sem volt mit mesélnie. Bár körübelül két éve egyre több olyan levelet ír, melyben megemlíti, unja, megveti, sőt, néha már gyűlöli azt az életmódot, amit folytat. A folytonos méregkeverést, s az az általi gyilkolást. Egyre inkább kezdte belátni, rossz oldalon áll. Sokszor mertem már neki javasolni, hogy beszéljen Dumbledore-ral, mert ő biztosan tud és fog is segíteni neki. Jó ideig nem sikerült rávennem, majd nem is olyan rég megígérte, megkeresi az igazgatót. Persze az óta még nem történt semmi, de nem siettetem. Az a lényeg, hogy önszántából kérjen segítséget. Szerettem volna, ha minél előbb elérkezettnek látja az időt, mert láttam, mennyire nyomasztja egy-egy küldetés eredménye, következménye. Nekem is fájt a szívem, ha szomorú volt, s most is fáj olyankor.
A nyári szüneteket vagy Johnnál, vagy vidéken töltöttem a nővéremmel, de sokszor szerencsére tudtam találkozni vele.
Pár hónapja egy levelemben megkérdeztem, eljönne-e a bálomra, s ő azt válaszolta, hogy ő eljönne, de már nem jár ide, így kissé nehéz lesz, mire én meggyőztem azzal, hogy utána legalább beszélhet Dumbledore-ral. Beleegyezett, az én legnagyobb örömömre. Akkortájt egy levelemben megemlítettem, hogy nem tudom, mit fogok felvenni, mindenkinek a szülei készítik, vagy készíttetik, s én majd valószínűleg Sarah nevelőit, Marguarite-éket kérem majd meg, bár nem tudom, ott, azon a tanyán tudnak-e készíteni valamit. Perselus azt javasolta, varázsoljak egyet, de nem bizonyult túl könnyűnek, és ráadásul kiderült, nem is szabad. Több szó nem esett a ruháról, gondoltam, majd csak lesz valahogy. John anyukája ugyan felajánlotta, hogy varr nekem egy gyönyörű ruhát, de nem fogadtam el, udvariasan visszautasítottam.
Karácsonykor John talált valamit számomra is a fal alatt. Egyszer egyébként meg akart ajándékozni, de megbeszéltem vele, hogy rám nem kell, hogy költsön, nekem elég az, ha velem tölti az ünnepet, mert nem mindig esett jól egyedül lenni olyankor. Ő sokszor hazament a szüleihez, de én nem akartam elhagyni a Roxfortot. Sarahéknak írtam, küldtem ajándékot is, de ők nem tehették meg, hogy viszont küldenek nekem, hisz csak az ottani életükre volt pénzük, Sarah iskolája nagyon sok pénzbe került, főleg, mert nagyon messze volt, így főleg az utazásra kellett sokat költeni. Akkoriban a gazdaságuk eléggé hanyatlófélben volt, már kevesen vásároltak tőlük állatokat és tejet. Nem is vártam el, hogy bármit is küldjenek nekem, mindig azt írtam, rólam itt gondoskodnak, ne küldjenek semmit. Ez tulajdon képen igaz volt, s még most is az, hisz a Roxfort olyan, mint egy nagy család.
Ezen a karácsonyon, viszont kaptam valamit. Egy nagy, kék doboz volt, rajta egy kis kártyácskával: „Kis hercegnőmnek, szeretettel. P.P.”
Sokszor hívott így, s én nem bántam, sőt, teljesen belevörösödtem mindig.
A dobozban egy a gyönyörűnél is gyönyörűbb báli volt. Hogy…? És honnan… ? Milyen rendes tőle! Merlinre, olyan hálás vagyok Perselusnak!
Ezt a ruhát védtem meg ma John segítségével Cora alattomosságától és rosszindulatától. Rögtön felpróbáltam, s amint megmutattam Johnnak, majdnem dobott egy hátast a csodás látványtól. Azt mondta, ha nem lenne szerelmes másba, engem vinne el a bálba. Nagyon jól esett a bókja, de ugyanakkor mindig felderült a szívem, ha Johnra és Joanara gondoltam, hiszen olyan szépek és aranyosak együtt.

Ma pedig, a bál napján igazán izgatott vagyok, már nagyon várom, hogy Perselus eljöjjön.
- Hé, Helen! Menj már öltözni, el fogunk késni! – kiált rám John most már komolyan, hisz egy ideje szólongat.
- Minek vársz rám, úgy sem engem viszel! – szólok vissza nevetve, s legyintek egyet felé, hogy induljon el nélkülem.
- Ó, hát azért megvárhatlak. És egyébként is, vihetlek mindkettőtöket, Joana bele is egyezett, sőt, azt sem bánja, ha veled is táncolok. Szóval igyekezz, mert nem várok sokáig! – hozzám lép, s megcsipked, mintegy megsürgetve lépteimet, melyek immár szobám felé vezetnek.
- Ahh, nem. Mégsem. – torpanok meg tiltakozva.
- Mit nem? – kérdi John karjait széttárva.
- Nem megyek. Még nem… majd, ha Perselus megjött.
- Ó, nem is mondtad, hogy ő is jön! – mondja meglepetten.
- De, jön ő is, és remélem, végig itt marad.
- Veled? – kérdi John kajánul.
- Hát persze, ki mással?
- Hát jó, de ne késs sokat! – egyezik bele, s lassan távozik a klubhelyiségből.
- Rendben…

Elmegyek mosakodni, de még nem öltözöm fel. Sok mindent át kéne gondolnom, bár semmi kedvem nincs hozzá. A vizsgáim hamarosan kezdődnek, úgyhogy minden energiámmal a tanuláson kell lennem. Bár nem lesz nehéz, eddig is tanultam, és két éve mindenből kiválót kapok. A R.A.V.A.S.Z.-tól egy kicsit tartok, de meg lesz az is. Meg kell lennie.
Egy kis friss levegőre van szükségem. Egyébként, ha Perselus mégsem jön el, akkor én sem veszek részt a bálon… egyedül semmi kedvem ott lézengeni. Johnnak pedig bőven elég Joana, azaz jobb, ha inkább vele van, mint velem. Kívülről könnyebben észreveszem, ki jön, és ki megy.

Már két órája elkezdődött a bál, de Perselus még sehol. Talán megint feladata van… talán nem tud elszabadulni ma este. Vagy csak egyszerűen elfelejtette… de nem, az nem lehet. Nem felejtheti el!

A bálnak vége, s én könnyektől ázott arccal futok fel a szobámba. Ledobom magam az ágyra, és sokáig csak sírok, és azt próbálom eldönteni, miért nem jött el. Pedig még ruhát is küldött! És meg is ígérte, hogy itt lesz! Tudta, hogy milyen fontos nekem ez az este! És mégsem jött el…

***
„Miért?” Hangzik újra és újra a fejemben a mai napig, ahányszor csak eszembe jut az az este.
Számtalan levelet küldtem neki, de soha nem válaszolt. Aztán hallottam, hogy visszatért a helyes útra, Perselus Piton bájitaltan tanárnak állt, mellesleg Dumbledore szolgálatába. Immár neki kémkedett, neki jelentette a Nagyúr minden egyes lépését. Ez némileg megnyugtatott, de szomorú, és csalódott is voltam, sőt, haragudtam is rá, és mind máig haragszom. Nem igen akarom látni még vagy tíz évig, jobb, ha megvárja, amíg alábbhagy a haragom.

Emlékezéssel egybekötött eszmefuttatásomnak hamar vége szakad, ugyanis egy bagoly repül be az ablakomon, s hozzám száll, felajánlva egyik lábát, melyre egy kis üzenet van kötözve.
A levélkében egy újabb megbízás áll. Aurori pályám egyik legizgalmasabb feladatát kapom, s mellesleg a legtesthezállóbbat is. Egy párbajszakkör alkalmával derült ki, hogy különösebb tanulás nélkül könnyedén olvasok mások gondolataiban, s a sajátjaimmal beszélek is másokhoz. Eleinte nem figyeltem erre, nem is volt nagyon kivel alkalmaznom, bár a gondolatolvasással tisztában voltam, de teljesen természetesen kezeltem. Mint később kiderült, nem kellett volna. Jobb lett volna, ha szólok egy tanárnak, aki értesíti Dumbledore-t, és akkor komolyan foglalkozhattak volna velem, megtaníthatták volna, hogyan irányítsam tudatosan képességeimet. Amikor azon a bizonyos párbajszakkörön kiderült, hogy már előre tudom, mivel fog támadni az ellenfelem, más is kiderült. Akkor először és úgy nézett ki, utoljára voltam képes arra, hogy egy erős akarattal – bár nem szándékosan – olyan láthatatlan védőburkot képezzek magam körül, amely még a legerősebb támadásoktól is megvéd. Bárhol ért találat, meg sem moccantam tőle. Én magam is letaglózódtam, hát még a többiek és főleg a tanárok. Sokan még meg is ijedtek tőlem. Ami mindig is zavart, hogy többet nem sikerült. Nem mintha szükségem lett volna rá, de próbálták megtanítani azt is, hogy ezt a képességemet hogyan irányítsam szükség esetén. Nos, kudarcot vallottam. Diákéveim vége óta nem is próbálkoztam, de őszintén szólva nem is akarom, mert nagyon kifáraszt, és utána napokig alig vagyok magamnál. Azt mondta Dumbledore, hogy ez azért van, mert még nem fejlődött ki bennem teljesen ez az erő, várni kell még néhány évet.
Vártam, próbáltam, de nem ment. Úgyhogy többet nem is firtattam a dolgot.

Tehát, feladatom a következő, lássuk csak. Megszólítás, körítés, igen, a lényeg… oh. Na ne.
Ha jól értem, az a feladatom, hogy… menjek be a Mágiaügyi Minisztériumba? Húha, ez aztán a küldetés!
Na mindegy. Azonnal indulok, bár már délután öt óra van, ha fontos, nem várhat.
Nocsak, nocsak, az én kis főnököm már vár.
- Üdvözlöm, Miss Naidsen, kérem, foglaljon helyet. – invitál a tömzsi, bohókás orrú férfi.
- Köszönöm, uram. Megkaptam levelét, és jöttem azonnal.
- Igen, nos, köszönöm, hogy eljött. Egy nagyon fontos feladatról lenne szó. – kezdi a szokásos komolysággal – Nemrég kiderült, hogy valaki a Roxfortonról igen komoly információkat szolgáltatott ki a Reggeli prófétának, akiknek azonban megtiltottuk, hogy a cikket leközöljék. Erős ráhatással és persze némi anyagi juttatással sikerült elérnünk, hogy ne tegyék közzé a híreket. De ez még a kisebbik gond, ugyanis tudomásunkra hozták, hogy Tudjukki is kapott ebből a hírkötegből, neki is eladták. Az, aki az információkat kiszolgáltatta, valószínűleg nagyon jól tudta, hogy el fognak jutni a sötét úrhoz is. És pont ezt akarta, bár talán azt hitte, nem jövünk rá. – jegyzi meg olyan hangnemben, mintha mellékesen közölni akarná, hogy az ő zseni csapata, vagy talán pont ő maga derített ki mindent, s ezért a legfőbb érdemrenddel ki is kéne tüntetni. Na igen, az én drágalátos kisfőnököm mindig is nagyképű volt.
- Ne is folytassa, az a feladatom, hogy derítsem ki, ki az áruló, aki folyamatosan szivárogtatja a híreket, és távolítsam el. Így van? – fejezem be a komor arcú férfi gondolatmenetét.
- Nem egészen. – már belenyugodott, hogy a végét mindig tudom mondanivalójának, így egy egyszerű sóhajjal folytatja – Tanár lesz az iskolában, méghozzá a Sötét Varázslatok Kivédését
fogja tanítani. Kideríti, ki az áruló, s ha egy gyerek az, nem állíthatja csak úgy félre. Ki kell kérnie Dumbledore véleményét, aki valószínűleg először megpróbálja majd a helyes irányba terelni a kis „báránykát”, s ha az nem sikerül, átadja nekünk, mi értesítjük a szülőket, kivéve, ha ők is halálfalók, mert akkor természetesen sajnos nem sokat tehetünk, csak eltanácsoltatjuk a gyereket, amit persze utána meg akarnak bosszulni, de…
- De belátják majd, hogy jobb így, mert gyermeküket előbb beavathatják. – szakítom félbe az eszmefuttatást – Ugye nem gondolja komolyan, hogy ez ilyen egyszerű?
- Jó, rendben, igaza van, de maga ezzel ne törődjön. Végül is, elég, ha csak védőbűbájt alkalmazunk, azaz alkalmaz ön, Miss Naidsen. Vagy ki is törölhetjük a gyerek memóriáját… rövidtávon… vagy…
- Jól van, jól van. – szakítom félbe a lehetőségek sorozatát – Tegyenek vele, amit akarnak, ha pedig egy tanár az áruló, - eszembe jut Perselus, aki már átállt, de mi van, ha… -  azt hiszem, tudom, hova küldik, mi lesz vele. De mi az, hogy én védőbűbájt alkalmazok? Kin vagy min és minek?
- Ezt majd megbeszéli Dumbledore professzorral. Ő mindenről részletesen tájékoztatja. - kis szünetet tart és folytatja -  Na igen. Egy héttel a tanítás megkezdése előtt utazik a többi tanárral együtt, elfoglalja helyét, ja, és nyugodtan használja a saját nevét.
Hát persze. A többi tanárral együtt… Vele együtt… a saját nevemen…