Mereven nézünk egymásra, lábaink, mintha kővé váltak volna, nem visznek tovább utunkon. Nem kapok választ, nem tudom meg, holnap este miért nem ölelhet majd ugyanígy. Helyette keménnyé, büszkévé váló tekintetet kapok, a vékony ajkak kinyílnak, s végre némi hangot engednek szabadon.
- Isten hozott a Roxfortban.
Azzal az immár rideg férfi megfordul, s újra megcélozza a keresett szobákat.
Szótlanul nézek utána, már semmit sem értek.
- Nem jössz? – kérdi kifejezéstelen arccal, színtelen hangon, mintha nem is érdekelné, úgy, mintha egy gép lenne, melybe beleprogramozták ezt a kérdést.
- De… - hallatom halk, szomorú hangom, és megindulok újra, én is.
Idegenvezetőm csendben irányít maga után, már nem mellettem, hanem kissé előttem halad.
Vajon, hogy nem látom, mit rejt arca, tekintete? Ugyanazt a kőszobrot, amit annak idején? Vagy talán így, hogy nekem nem kell mutatnia, nem rejti el fájdalmát? Fáj neki egyáltalán?

Amint megérkezünk, ő csak jobbra mutat, de nem szól semmit, majd saját ajtaja elé érve, mely tényleg az enyémmel szemben van, csak ennyit mond:
- Jó éjszakát. – és ezzel el is tűnik a kígyómintásra faragott diófa ajtó mögött.
- Álmodj szépet, kedvesem… - suttogom utána, bár biztos nem hallotta. Tovább már nem bírom, a fáradtság, s az imént ért újabb csalódás minden erőmet kiszívta. Jobb lesz, ha lefekszem.

Amint belépek szobámba, kellemes illat, és rend fogad. Az ablakomon egy hosszú, lenge függöny libeg, amint a résnyire nyitott ablakon besziszeg a szellő. Szobám közepén az ablak mellett a falhoz tolva egy gyönyörű, mélykék ágyneművel takart francia ágy van… ez a szín… pont olyan, mint a ruhám volt, amit… amit Tőle kaptam.
Egy tágas fürdőszoba nyílik az előbbiből, melyben még egy nagy kerek asztal és hozzá néhány csodás támlájú, kényelmesen párnázott szék is van.
Szekrényemből, melybe már a házimanók szépen bepakoltak, előveszem szintén mélykék pizsamámat, leteszem ágyamra, s fürödni indulok.

Milyen puha ez az ágy! Ebben aztán lehet aludni! Nem is kell magam altatnom, pár pillanat, s érzem, már az álmok tengerében úszom…

Újabb reggel, újabb esély. Mindig jó ezzel a mondattal kelni, hátha beválik. Szeretek korán kelni, ha jól sejtem, most is hat óra körül lehet, mostanában hozzászokott a szervezetem ehhez az időponthoz. Ez az én szerencsém, nem kell ébresztenem magam. Utálom, ha valami megzavarja az álmom, sokkal jobb, ha magától ér véget. Letusolok, s felveszem – bármily meglepő is – mélykék taláromat, hosszú, mostanság fekete göndör fürtjeimet hátul összefogom, és elindulok sétálni egyet még reggeli előtt. Ez régi jó szokásom. A friss levegőn való séta jót tesz.
Ahogy kiérek a kastélyból, tüdőm kitágul, s temérdek sok levegőt szív magába egy kis harmatos párával együtt. A fű még vizes, az ég rózsaszínben tetszeleg: igen, még hajnal van.
Na persze, csak most jut eszembe, hogy talán, ha ránéznék órámra, könnyebb lenne megállapítani, mennyi az idő. De hát ez túl egyszerű lenne, így természetesen csak akkor viszem véghez ezt a rendkívül nehéz mozdulatsort, amikor már gyomrom is jelzi, hogy most már ő következik.
Elindulok a Nagyterembe, s út közben emlékeimmel telítem meg a folyosókat. Érdekes, így utólag csak a jó dolgok jutnak eszembe…
Megérkezem, s meglepetten látom, hogy tanártársaim közül még nincs itt senki. Hát persze! Minek jöttem én ilyen korán? Na mindegy… jó újra itt lenni…
Lesétálok a tanári emelvényről a Mardekáros asztalhoz, és leülök oda, ahol életemben először foglaltam helyet… Mellette. Fülemben csengnek a szavak, amik akkor elhangzottak. Nem teljesen emlékszem rájuk, de a lényeg megmaradt. Hogy élveztem, hogy olyan elutasító és kemény! Eszembe jutott, amikor elintézte a röhögős bandát. Mint később megtudtam tőle, a szőke hajú fiú Lucius Malfoy volt. Ki nem állhatom azt az embert. Pfuj! És az ilyen még szaporodik! Na igen, hisz tudom, hogy van egy fia, Draco. Ő is itt tanul a Roxfortban, most lesz hatodikos. Azt hiszem, sajnálom, hogy Lucius az apja… biztosan a nyomdokaiba lép és ő is a Nagyúr elsőszámú talpnyalója lesz.
De itt tanul Harry Potter is, Lily és James fia… Lily, és James. Amikor megtudtam, hogy meghaltak, szívembe újabb adag fájdalom költözött, s egy kis lelkiismeret furdalás is sajgott bennem, hisz még azzal a drága lánnyal sem voltam megértő az utolsó évük végén, amikor a fiúkkal sem álltam szóba. De annak örültem, hogy gyermekük született, s meg is menekült. Többek között én is figyeltem a Dursley házat, s a csöppség fejlődését. Sokszor alig tudtam megállni, hogy ne küldjek egy kiadós átkot arra a zsémbes férfira és feleségére, no meg arra a szörnyű természetű, malac fejű gyerekre. De nem szólhattam bele az életükbe. Harry haragja nagy szerepet játszott abban, hogy saját maga számára is kiderült, nem egy átlagos gyerek.
És John! Neki is született gyermeke. Egy kislány. Mary Annek hívják, ő ötödéves lesz az idén. Kaptam róla fényképet, és bevallom, gyönyörű kislány, olyan szép, mint egy álom! Sokszor gratuláltam hozzá a szülőknek.
Kicsit fáradt vagyok… talán vissza kéne mennem, ledőlnöm pár perc… aaahhh...re…

- Szép jó reggelt, kis diáklány! A Roxfort Express csak jövő héten jön, hogy kerül ide? – szól egy kedves hang, melyre felfigyelve észre veszem, hogy a tanárok sorra érkeznek a reggelire. A kellemes hang tulajdonosa, pedig nem más, mint…
- Remus! – kiáltok fel örömömben, s azonnal felállva átölelem.
- Szervusz, szervusz. – köszön ismét – Hogy-hogy ilyen korán itt vagy?- kérdi most már komolyan, de még mindig kedvesen.
- Ó, én mindig ilyen korán kelek, most jöttem vissza a sétámról, gondoltam, bejövök ide. – válaszolom. Órámra is rápillantok, s észre veszem, hogy már kilenc óra van! – Merlinre! Elaludtam! – hasít belém a felismerés.
- Így van, amikor megláttalak, gondoltam, biztos éhes vagy már, ha itt alszol, és úgy várod a reggelit, úgyhogy felkeltettelek. De remélem, nem baj! – teszi hozzá kis tétovázás után.
- Nem, dehogy, sőt, köszönöm! – hangom nyugtalanságot tükröz, nem szeretek alvással elvesztegetni időt, ha már egyszer felkeltem. Annyi mindenre szerettem volna még visszagondolni! Na mindegy, lesz majd időm erre is.
- Akkor hát, velem tartasz a tanári asztalhoz? – kérdi ismét széles mosollyal.
- Perszem, persze. De… tudod mit? – hirtelen eszembe jut, hogy mi lenne, ha holnap kicsit más lenne a reggel.
- Mondd!
- Mi lenne, ha holnap reggel itt reggeliznénk? – adom elő vágyamat.
- Nem rosszötlet! Ezt megbeszéltük, de most gyere, had üdvözöljön a többi prof is! – azzal felajánlja karját, én belekarolok, úgy indulunk a helyünkre. Odaérkezve mindenkinek köszönök, s ők kedvesen biccentenek felém. Amint helyet foglalok, a mellettem lévő üres székre téved tekintetem… Perselus nincs itt, s már csak ez a hely van gazda nélkül… talán nem szokott lejönni reggelizni… régen is sokszor maradt inkább a szobájában… azaz akkor még a hálókörletében. Mindegy, jobb is, hogy nincs itt, nem tudom, mit mondhatnék neki, ha meg semmit, hát az még rosszabb lenne. Nem valami jó érzéssel tölt el, amikor hidegen hallgat, s megfagyaszt maga körül minden élőlényt.

A reggeli végeztével Dumbledorehoz fordulok segítségért. Eszembe jutott, hogy esetleg feladatot kapott a Nagyúrtól, s bevallom, aggódom érte.
- Nos, kedveském, higgye el, nem kell aggódnia. Perselus már rég óta mellettem áll, nekem segédkezik, sőt, ő A Rend egyik tagja. – nyugtat meg az idős mágus, miután előadtam neki kérdésemet. Persze nem nyíltan és konkrétan, nem nagyon merem neki elmondani, hogy féltem őt, főleg, hogy miért féltem. – Elmondom, ön előtt nem titok, egy küldetésen van éppen.
Tudtam! Éreztem! Jaj, Merlin szakállára, csak baja ne essék!
- Ne féltse, nem lesz semmi baj, ez csak egy átlagos feladat. – mosolyog rám, mintha tudná, mire gondolok.
- Ha valóban ön mellett áll, professzor úr, és önnek kémked, mert ugye ezt csinálja, akkor ez most csak egy szimpla… hívás volt? – kérdem leegyszerűsítve a dolgokat.
- Igen, bizony ez csak az. Épp ezért nem kell félteni, épségben vissza fog térni.
- Kérdezhetek valamit? – na jó, ráveszem magam, hogy megtudjam, honnan veszi, hogy miért érdeklődtem Perselus felől. Nem akarok feltűnést kelteni, de úgy látom, őt még rendkívüli füllentő képességemmel sem tudom átverni. Ezt szeretik bennem, ezért is tartanak jó aurornak, s ezért küldtek ide engem, nem mást. Úgy tudom majd kideríteni, ki az áruló, hogy senki semmit nem fog ebből sejteni. Remélem, Perselus sem, nehogy félreértse. Na és főleg nem Draco, akire a legjobban gyanakszom. Tehát, mivel Albust nem tudom félrevezetni, fölösleges próbálkoznom
- Hát persze, csak nyugodtan. – egyezik bele.
- Miből gondolja, hogy azért érdeklődtem Perselus iránt, mert féltem? No, ne nézzen így rám, igaza van… igen, igen, egy kicsit féltem… na jó, nagyon féltem, de… honnan tudja? – teszem fel végül a nagy kérdést.
- Kedvesem, ez számomra egyértelmű volt. Tudok róla, hogy önök leveleztek egymással sok-sok éven át, s azt is, amíg mindketten itt tanultak, nagyon sokat voltak együtt. – adja magyarázatát.
- Tudja? – kérdezem megrökönyödve – De honnan?
- Perselustól. – mondja úgy, mintha ez nyilvánvaló lenne – Amikor eljött hozzám, és segítséget kért tőlem, én nem csak azt, és egy állást ajánlottam neki, hanem a barátságomat, a bizalmamat. Tudtam, nem pusztán önszántából jött, engem valaki ajánlott neki, s bátorította, hogy tegye meg ezt a lépést. És már azt is tudtam, ki. Kértem Perselust, hogy mesélje el, s ő beszélt nekem önről és a barátságukról.
Érzem, Dumbledore akar még mondani valamit, bár erősen megfontolja, végül nem teszi. Vár még vele.
- De most ideje az ön feladatáról beszélnünk, kisasszony. – folytatja témát váltva. Készségesen mosolygós-kék szemeibe nézek, jelezve, készen állok a megbeszélésre. – Először is, szeretném kérni öntől, hogy próbálja meg alkalmazni, amit Minervatól és tőlem tanult. Emlékszik arra, amikor egy párbajszakkörön védőburkot vont maga köré a puszta akaratával? – ajaj, most biztos azt fogja kérni, ismételjem meg.
- Emlékszem, de... tudja, hogy az óta nem sikerült egyszer sem! – válaszolok, mint egy nyavalygó gyerek, aki nem akarja azt tenni, amit a felnőttek mondanak neki.
- Nem kell aggódnia, kedvesem, segítünk önnek. Megtaláljuk a módját, hogy újra sikerüljön, ám most mégsem úgy, mint varázslótanonc korában. A védelemre most másnak lesz szüksége. A Roxfort köré kell vonnia, amíg meg nem találja, akit keresünk. Ez a bűbáj meg fogja védeni a jókat, s foglyul ejti azokat, akik rossz szándékkal akarják elhagyni a kastélyt. Ezzel feltartóztathatjuk az illetőt, vagy ég ne adja, illetőket, amíg ön intézkedik. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de jó, ha sikerül, mert megkönnyíti a dolgát.
- Rendben, igaza van. Megpróbálom… de tényleg segítenie kell! – kérlelem, miután beleegyezésemet adtam.
- Ez csak természetes, hisz tisztában vagyok vele, milyen rég nem foglalkozott ezzel. – bólogat bőszen, s ahogy átkarolja vállam, megnyugtat a felől, hogy minden rendben lesz.
- Köszönöm. A további teendőimről mindent tudok. Ha önnek, professzor úr, bármilyen gyanúja akard, kérem, ossza meg velem.
- Úgy lesz. De nem szeretnék senkit ok nélkül meggyanúsítani, ezért szeretném, ha nagyon alapos kutatást végezne.
- Nem fog csalódni bennem. – biztosítom az idős professzort, majd felállva megköszönöm, hogy fogadott, és elhagyom irodáját.
Szerencsére nem firtatta, mennyire tudom a feladatomat, de tapasztalt vagyok már e téren, s így könnyedén kitaláltam magamtól is, mit kell tennem. Tanárként minden diákot megfigyelhetek feltűnés nélkül, remélhetőleg senki sem fog gyanakodni rám. Végtére is, amíg tanultam, mindenből kiváló voltam, főképp az utolsó két évben, így a megtanult dolgok tanítása sem okozhat gondot. Ha pedig valami nem megy, biztos lesz, aki segít. Ott van például Remus, szeretném igazából is megismerni, mert bevallom, forrófejű gyerekként nem igazán hagytam érvényesülni, bár nem is nagyon akart, de hátha most másképp lesz, hisz ő is örülni látszott, amikor megérkeztem. Na jó, ő nem tanárként van itt, úgy tudom, nem taníthat,
Mivel vérfarkas. Igen, ezt is csak akkor tudtam meg róla, amikor kirobbant a botrány körülötte. Úgy tudom, most az ő helyét veszem át. Szegényt sajnálom érte, de legalább emiatt nincs nézeteltérésünk, mivel tudja, nem önszántamból vállaltam el az állást.

Már szerda van, számomra ez az egy hét hamarabb telik el, mint tanártársaimnak, mivel én csak tegnap érkeztem, míg ők hétfőn. Most azon gondolkozom, mit kéne csinálnom… talán jegyzeteket kéne készíteni az óráimra, el kéne dönteni, melyik csoportnak mit akarok, mit tudok megtanítani. Jó, ha előre dolgozom, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni.
De most nincs kedvem. Inkább… újra kisétálok a tópartra. Reggel eszembe sem jutott kimenni oda… nem is értem magam. Jól esne újra látni azt a helyet, ahol annyi csodás órát töltöttem el Perselussal, s miután elment, még akkor is kilátogattam, s nem egyszer előfordult, hogy nem egyedül. Kőszobor, akit már nem is igazán tartottam annak, neki nem is mondtam, hogy néha így hívom, időközönként, például hétvégén, vagy a téli szünetben eljött hozzám, ha ráért, s egyszer még Roxmorstba is sikerült levinnem. Engedélyt szerencsére készségesen adott Mark, aki feleségével együtt nevelte Sarah-t. Mark volt apu legjobb barátja… vagyis azé az apámé, aki felnevelt.
Oly sok év után újra leülök a magányos fa tövébe, újfent magányosan. A tó mögött még szélesebben terül el a Tiltott Rengeteg, melyből várható Perselus érkezése, ha a Denem kúriában van. Na de azt azért senki nem mondhatja, hogy azért jöttem ide, mert őt várom!
Vagyis… áhh, ki mondaná, hisz nincs itt senki. De ez így jó. Soha senkinek nem meséltem az itt töltött órákról, kettesben Vele. Körübelül, amikor tizenhat éves lettem, akkor kezdtem felfigyelni a másik nemre. Ez elég vicces volt, ugyanis abban nyilvánult meg, hogy mindig a végzős fiúkat bámultam, akik már nem voltak olyan nyeszlettek, mint a korombeliek. De ez csak körítés volt, egyfajta unaloműzés. Párkapcsolatom nem volt, rám egy fiú sem figyelt fel, na nem mintha hagytam volna. Zárkózott voltam, nem mertem, nem akartam megnyílni senkinek. John volt az egyetlen fiú barátom, sőt, az egyetlen barátom. Hisz lányok sem igazán akartak a köreimbe tartozni. Ez az! Áramkör! Egy huzal lehetett körülöttem, amibe áramot vezettek, hogy megrázza azt, aki közeledni próbál felém. Minimum 220 V-al.
De egyvalakit talán pont ez vonzott. Ha vonzott… Mindig furcsa bizsergés kerített hatalmába, s amikor valamiért közelebb húzódott hozzám, vagy egymás mellé ültünk, a szívem majd’ kiugrott a helyéről, gombóc lett a torkomban és mindig kiszáradt a torkom, a kezeim remegéséről nem is beszélve. Nem tudtam mire vélni, mással kapcsolatban nem éreztem, sem az előtt, sem akkor, és az óta sem. Volt egy fiú, Gordon, akit nagyon kedveltem, s egy ideig azt hittem, szeretem. De aztán szerencsére még időben rájöttem, hogy nem vagyok belé szerelmes, és barátokként váltunk el. Többre volt szükségem. Többre, és másra.
Talán Perselusra? Fogalmam sincs. Talán, ha újra itt lenne mellettem… ha újra érezhetném a közelségétől azt, amit diákéveimben… s talán még arra is rá tudnám venni, hogy elmondja, miért szakította meg velem a kapcsolatot. El sem tudnám neki mondani, mennyire hiányzott! Titkon tulajdonképpen örülök, hogy itt lehetek, bár még jobban örülnék, ha nem lenne feladata, és itt lehetne… velem. Na meg persze így kevesebb lenne az esélye annak, hogy valami baja esik. Azt nem viselném el…
Kellemes a levegő… olvasok egy kicsit.
Invito „Száz év magány”. Ohh. Na, én is jó könyvet választok. Akkor invito „Az öröklét tolvaja”. Öröklét… egy normális könyvet sem hoztam, aminek tudom is a címét?? Na mindegy, marad ez… még csak háromszor olvastam… bár, egész jó könyv, jól meg van írva… Persze, miért ne! Legalább alszom tőle egy kicsit.

Ez az illat, amit a szél hoz, a kellemes napsütés, és egy unalmas olvasmány megteszi a hatását, és már az ötvenedik oldalnál érzem, nem tudok tovább olvasni, lehunyom szemeimet, s lassan mély álomba merülök.
Au! A fene essen ebbe a fába! Becsípi a hajamat… Persze, miért is akarom én elemelni a fejem a törzsétől! Hát hogy képzelem én ezt? Szegény fa, másképp nem tud ragaszkodni hozzám. Ahh, most egyszerre tépődött ki a napi átlagos száz szál, amit az ember elhullajt. De mindegy. Neszezést hallottam, arra ébredtem. Erősen tűz a nap, talán dél lehet. Órám természetesen megint nincs, ezért magától értetődő, hogy kezdhetek barkobázni, vajon mennyi az idő. Huhh! Gyerekkorom kedvenc játékát űzöm 23 évesen.
Tényleg! Perselus vajon mennyi idős lehet? Ha jól sejtem, hat évvel idősebb nálam, tehát 29! De… várjunk csak! A halk nesz után indulok, miközben megpróbálok rájönni, mi is történt. Tehát: ha Perselus 18 évesen kért segítséget Albustól, s azt meg is kapta, ráadásul már akkor az övé volt a bájitaltan, … nem…ez lehetetlen. Bár az lehet, hogy akkor meggondolta magát, vagy valaki vissza kényszerítette Voldemorthoz. Aztán valamikor, talán évekkel később visszatáncolt Dumbledorehoz, aki ismét befogadta, és akkor már elfogadhatta az állást. Na de mindegy, ezt majd letisztázom azzal, aki érintett az ügyben… mondjuk az igazgatóval, ugyanis nem hiszem, hogy Perselussal rögtön ezt fogom megvitatni, ha sikerül beszélnem vele.
Befordulok a kastély irányába, s egy sötét taláros alakot látok vágtában közeledni a nyitott folyosók felé.
- Perselus! – kiáltok hirtelen, magam sem tudom, miét, hisz nem vagyok benne biztos, hogy beszélni szeretnék most vele. De már késő. Megáll, s visszanéz hangom irányába, szemei pedig biztosra veszik, hogy engem látnak. Óvatos léptekkel indul el felém, de intek neki, hogy álljon meg, és most az én lábaim kelnek életre döbbenetükből.
Nyugi, Helen, nagy levegő, és, ha már megállítottad, üdvözöld, kérdezd meg, hogy van, aztán menj vissza a könyveidért és tűnés!
- Szervusz. – köszönök hát sóhajtva. – Öö..één..csak..szóval…hogy vagy? – ajaj, nem kéne, hogy lássa rajtam a bizonytalanságot.
Mélyfekete szemeit belefúrja az enyéimbe, s rövid hallgatás után válaszol.
- Jól. – újabb szünetet tart, tekintetünk még mindig összekapcsolódik, mi több, összefonódik, s úgy érzem, nem tudok máshova nézni – Te… sétáltál? – kérdi ő is olyan bátortalanul, mint ahogy az imént én is.
- Igen. – hangom már acélosabb – A fánál voltam. – jelentem ki mellékesen.
- A fánknál… - suttogja Perselus eltűnődve.
Mi az, hogy a fánknál? Mi az, hogy a mi fánknál? Eddig le sem tojt, elfelejtett, most meg rögtön a mi fánk? És ez csak a ráadás! A tegnap este sem volt semmi! Huhh… de nem ám… olyan remegést még életemben…..jaj, Helen, szedd már össze magad!
- És te merre jártál? – kérdezem kíváncsian.
„Tudod, Perselus, hogy nem érdemes hazudnod, tudok róla, hogy mi a te feladatod, s hogy néha el kell menned. Csak épp tőled szeretném hallani.” Gondolataim csak úgy szállnak elméje felé, s amint észleli őket, megrökönyödve elkapja tekintetét, majd vissza, de, mintha valami eszébe jutott volna…
- Tudom. – szögezi le.
- Tessék? Mit tudsz? – miről beszél vajon?
- Már rég tudom, hogy képes vagy erre. – világosít fel.
- De honnan? – hüledezek tovább.
- Amikor megöleltelek… miután kihalásztalak a tóból… valamit akkor is mondtál… bár szerintem nem tudatosan, mert máskor nem beszéltél így hozzám. Ha jól emlékszem, azt kérted, vigyázzak rád.
Igen, már én is emlékszem. Tisztán hallom gondolataimat… az tényleg nem volt tudatos…
„Nem fáj, Perselus, nem fáj. Csak ölelj és vigyázz rám, kérlek.” Igen. Ezt sugalltam neki, és ő megértette.
- Nem foglalkoztam vele különösebben, mivel te sem tetted. Vártam, mikor jössz rá magadtól, de nekem úgy tűnt, mivel nem beszélsz róla, nem tapasztaltad többször.
Dehogynem! Csak neked nem mondtam soha. Hoppá, jó lesz vigyázni, bár már tudom irányítani, mikor kell, hogy a célszemély meghallja, és mikor nem, de nem szabad hibáznom…
- Nos, ha csak ennyit szerettél volna, akkor én most mennék is. – jelenti ki rideg, színtelen hangon. Heh, még ő van megsértődve??!! Na persze, hisz ő Perselus Piton, aki csak egyszer kér! Hogy is hihettem, hogy ma már minden más lesz?!
- Persze, menj csak. – vetem oda hűvösen, majd megfordulok, és visszaindulok a könyveimért. Használhatnám az invitot, de kell egy ürügy, amivel előbb mehetek el, mint ő. Nehogy már még ezt az elégtételt is megadjam neki! Nehogy aztán elbízza magát…
Érzem tekintetét a hátamban, mely megingatja magabiztosságomat. Lehet, tudja ezt, mivel kitartóan néz. De tovább megyek.
Mire visszaérek, ő már nincs ott.
Bemegyek Dumbledorehoz, itt az ideje, hogy megkérjem, adjon egy másik szobát, ha lehetséges. Remélem, egy ekkora kastélyban azért ez nem túl nagy gond.
Oó, mi is a jelszó? Nem emlékszem, pedig Albus biztosan mondta, hisz a lelkemre kötötte, hogy bármikor megkereshetem. Nincs más hátra, valakit meg kell kérdeznem.
Elindulok jobbra, feltételezem, arra van Remus szobája, mivel tegnap ő arra indult el. Persze egyébként arról fogalmam sincs, innen merre menjek tovább. Mégis visszamegyek, s megpróbálok kopogni.
- Oh, bocsánat, csak azért kopogok, mert elfelejtettem a jelszót. – nyögöm zavartan a képnek.
- Ki maga? És mit akar az én szeretett professzoromtól? Ismeri Önt? – vékony hangja csak úgy sivít, miközben tudakozódik felőlem.
- Én Helen Naidsen vagyok, az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár. Tegnap este érkeztem, emlékszik? – reménykedem, hogy nem akadékoskodik tovább, és beenged végre. De hopp! Eszembe jutott a jelszó! Ha Dumbledore nem is mondta, hallottam, amikor tegnapi kísérőm besegített az irodába. Nem várom meg, mit fűz válaszomhoz a kép, kimondom a jelszót, s már benn is vagyok.
- Eelnézést… visszajövök később. – mondom a zavartól alig hallhatóan, mivel épp Perselus áll Dumbledore előtt, s bizonyára a küldetésről beszélnek, ezért tényleg nem akarok zavarni.
Hátrálni kezdek, a portrélyukat már nyitnám, de ekkor hirtelen Perselus hangját hallom:
- Ne! ...Öö.. elnézést, professzor úr…
Hoppá, Perselus, mi szaladt ki a szádon? No de most inkább Dumbledore reakciójára figyelek, övé a döntő szó.
- Nyugodtan maradjon, kedvesem, mi ebben a szent pillanatban fejeztük be. – mondja ki végül az „ítéletet” teljes nyugodtsággal a hangjában, ám szeme huncutul csillog, s cikázik Perselus és köztem. Igaza van, én is felettébb furcsállom a nagy és rendíthetetlen Piton professzor érzelmi kitörését. Talán most már elviseli a közelségemet, nem úgy, mint az előbb?
Na jó, sietett éppen… de akkor sem volt valami kedves. Persze, a tegnap este után én sem biztos, hogy az lennék vele.
Azt hiszem, újfent kiérdemelte a Kőszobor megnevezést. Tökéletesen illik rá.
Biccent Dumbledorenak, s elindul kifelé. Én nem sokat mozdulok, hogy minél közelebb kelljen elmennie mellettem….ó, te jó ég! Mit csinálok? Jobb lesz, ha egy nagyot lépek oldalra… mondom, jó lesz, ha… de miért nem megy?
Rám sem néz… elsuhan mellettem, talán csak talárjaink széle ér össze…
Arcomra kiül a csalódottság, nincs kedvem elrejteni, egyébként is, Dumbledore már szerintem tud valamit…legalábbis az én érzéseimről, tehát nincs túl sok értelme elrejteni. Na azért megvallani nem fogom!
- Nos, kedveském, miért keresett meg? – kérdi, miközben felkínálja asztala előtti kényelmes fotelét.
- Egy kérésem lenne önhöz. – kezdem előadni kérelmem – Szeretnék kérni egy másik szobát a kastély másik oldalán, ha ez nem okoz gondot.
- Ó. Talán nem tetszik a szoba? Vagy a kilátás? Természetesen segíthetünk ezen. – úgy válaszol, mint aki nem tudja, miért kérem ezt, pedig biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele.
- Nos, azt hiszem túl nyomasztó számomra az a légkör. – adom elő indokom az utolsó szót kissé megnyomva, hogy érezze, előttem már nem kell megjátszania, hogy nem tudja, mi zajlik le közöttünk… bennünk.
- Nem szeretné megbeszélni velem? – kérdi aggódva, amint csalódással, fájdalommal, fáradtsággal teli szemeimbe néz.
- Ne haragudjon, nem hinném, hogy van ezen mit megbeszélni. – motyogom az orrom alá.
- Ahogy gondolja, de kérem, fogadjon el egy tanácsot: Ha el tudja érni, hogy lelkivilága biztos alapokon nyugodhasson, segítsen másoknak is elérni, mert csak így lehetnek boldogok!
Most pedig menjen szépen, és gondolja át a döntését. Bár, ha jól belegondolok, van egy gyönyörű kilátással rendelkező, meleg kis szobácska a…
- Nem, köszönöm, ez megfelel, tényleg. – igaza van Albusnak. Értem a célzást, de előbb még el kell érnem azt a bizonyos nyugalmi állapotot.
Mosolyogva veszi tudomásul, hogy sikerült meggyőznie, majd hozzáfűz még egy gondolatot az előbbi mondókájához:
- Ön egy igen értelmes nő, és nagy szíve van, amivel nagyon tud szeretni, hát éljen vele!
Halványan elmosolyodom a bölcs professzoron, majd köszönetem kinyilvánítása után kisétálok a portrélyukon, és Perselus szobája felé veszem az irányt. Nem várhatok tovább, eljött az idő, hogy megtaláljam a választ a kérdésemre.