- Az egész napot ellustálkodtuk! Ideje felkelni! – nevetek pajkosan kedvesemre, aki álmos szemeit dörzsölgeti, majd rám néz, megsimogatja arcomat, és egy „Jól van, jól van, persze, hogy ne.” mosolygós bólintással letudja a felkelést. Imádom, egyszerűen megveszek érte! Látom, hogy mennyire kifáradt, bevallom, engem is rendesen igénybe vett az elmúlt néhány óra. Olyan rég óta fekszünk itt, hogy közben ránk köszönt a napnyugta. A gyönyörű vöröses napsugarak töretlenül folytatják útjukat az ablaküvegen túl, bekukkantva Perselus szobájának minden zugába, még a legsötétebbekbe is. Ez a kis fény kellemes színt kölcsönöz a szobának, de nem túl élénket, hogy szemünkből az álommanó még ne fusson ki.
- És mit fogunk csinálni este, ha most alszunk? – próbálkozom egy újabb csellel, hogy kirángassam kedvesemet az ágyból, ami egyébként tényleg nagyon kényelmes, és én is szívesen élvezném még, de úgy eltűntünk, hogy senki sem tudja, hol vagyunk. Bár van egy olyan sejtésem, hogy Dumbledore már előre tudott mindent… az a kedves, mindent tudó tekintet! Diákkoromban sosem láttam így nézni… na jó, talán egyszer.
- Nekem van egy ötletem, mit kéne csinálnunk… alvás helyett – búgja szerelmem, miközben sokatmondóan összefonódik tekintetünk, ajkainkon huncut mosoly terül el.
- Mmmm, nem is olyan rossz ötlet…
- Nem rossz? – kérdi hitetlenkedve – Egyszerűen nagyszerű! – folytatja izgató hangján, amitől mindig úgy érzem, bármikor, bárhol képes lennék engedelmeskedni neki.
Többet nem is mond, s engem sem hagy szóhoz jutni, ajkai újra ajkaimat keresik, s mikor megtalálják, először, mint, ha törékeny porcelánt, majd puha párnácskákat csókolna, úgy veszi birtokba őket. Már a csókjaitól képes vagyok elhagyni magam, hát még, ha tovább megy!
- Nee, kérlek. Ó, Merlinre! Tudod, mennyire jól esik, mennyire szeretem, ha kényeztetsz, de jobb lenne, ha most megkeresnénk Dumbledoret, hisz tudod, még rengeteg elintézni valónk van… mert remélem, te is akarod, és nem hagyjuk abba… most… - Perselus délelőtt nem mondta, hogy segít, hogy folytathassuk, bár az együtt töltött néhány óra kielégítő válasz lehetne.
- Rendben… menjünk. – egyezik bele nagy sóhajjal.
- Jól van, na, ígérem, nem tart sokáig, és utána, ha mindent rendben elintéztünk, visszabújhatunk még egy kicsit… - nyugtatom életem párját egy széles mosoly kíséretében, s úgy látom, ez hatásos.
- Csak egy kicsit? – kérdez vissza ál-szomorkás hangon, mint akitől elvették a játékát. Jaj, mellette sosem tudom abbahagyni a mosolygást!
- Hát, ha jó fiú leszel… a kicsinél egy egészen kicsivel többet is… - nevetek rá önfeledten, végre, ahogy régóta szeretnék már!
Feltápászkodunk az ágyból, és együtt elindulunk a fürdőbe, a zuhany alá. A langyos víz alatt a szappan habjával kényeztetjük egymást testét, miközben csókokban, ölelésekben olvadunk össze. Még jó, hogy itt nincs vízszámla!
Ruháink egymás keze által vándorolnak fel ránk, rendkívül élvezzük ezt, bár van, ami jobban megy az öltöztetésnél…

- Várj! – szól hirtelen Perselus, mielőtt belépnénk az igazgatói irodába. – Mit mondunk majd neki? Úgy értem…
- Ne aggódj. – nyugtatom meg kétkedő kedvesem – Nyugodtan elmondhatunk neki mindent, sőt, talán még segítséget is kérhetnénk. Egyébként is, azt hiszem, nem kell neki sokat magyarázkodnunk… - Perselus érti a célzást, és lehajtott fejjel, szégyenlősen mosolyog, majd velem együtt belép Albus dolgozószobájába.
- Ó, jöjjenek, jöjjenek! Ezt nézzék, Főnix tollat adott nekem, mert elhagytam az enyémet! Nézzék, milyen pompás! És a tintát is jól megtartja, nem kell annyit mártogatni! – üdvözöl felhőtlen jókedvvel minket az idős mágus. – Foglaljanak helyet! – invitál minket, amikor látja, hogy mosolyogva figyeljük őt és várjuk, hogy előadhassuk, amiért jöttünk.
- Professzor úr, - kezdem én, miután Perselus tekintetével erre bátorított, minthogy ő nem igen tudja, hogy kezdje… nem mintha én jobban tudnám… - mi… hjaj, hogy is mondjam? Szóval szeretném, ha megváltoztathatnám a külsőmet, a nevemet, és… a természetemet. – mondom ki végül kertelés nélkül a lényeget.
- Ó, ennek semmi akadálya! – mondja teljesen magától értetődően.
- Iigen, de… - folytatnám, amikor meglepődve fordulok Perselushoz – Tulajdonképp ez igaz! Na jó – fordulok vissza Dumbledorehoz, amint kapok pár bíztató pillantást kedvesemtől.
- Semmi akadálya ugyan, de szeretném, öö… szeretnénk, ha ön is tudna erről, mert… szóval… szeretnénk, ha nem derülne ki valódi kilétem. – végre azt hiszem, rávilágítottam a valódi lényegre a mágus előtt.
- Sejtettem, sejtettem… - ül le eltűnődve kényelmes székére, majd kis gondolkozás után folytatja – Nos, ezek szerint már minden rendben… jól van… - úgy beszél, mintha már várta volna békülésünket, sőt, mintha tudott volna arról, hogy egyáltalán van miért kibékülnünk – akkor tehát ön, kisasszony szeretne elrejtőzni Voldemort elől, ön pedig, Perselus, szeretne neki segíteni és megelőzni, hogy éppen önnek kelljen elárulnia, vagy esetleg véletlen tegye ezt, netán ön kapja a feladatot, hogy… nemde? – Albus gondolatolvasó! Na jó, nem kell ahhoz gondolatolvasónak lennie, hogy erre mind rájöjjön, hisz rendkívül okos, bölcs mágus, akinek elég pár szó, és abból már egy egész történetet ki tud találni. Egyébként az is meglep, hogy emlékszik a történetemre, de abból már nem nehéz kikövetkeztetni, mit és miért szeretnénk. Na igen, ez ő. Mindig is csodáltam rendkívüli tapasztaltságáért.
- Igen, de… honnan tudja? Ahh, mindegy… köszönjük. – szólal meg végre Perselus is. – Bár én…hhh…bevallom, tartok tőle, hogy valamit elrontunk, és…
- Ne aggódj, minden rendben lesz. – simogatom meg a vállát bíztatóan.
- Úgy van, ahogy a kisasszony mondja. Nem lesz semmi baj. Önre bízom, kisasszony, mit milyenre szeretne változtatni, s az, hogy ki mennyit tudjon és mennyit ne, az az én dolgom, és Perselus fog nekem segíteni. Mindazonáltal szeretném akkor már most elmondani, hogy McGalagony professzornak és Remusnak nem árt tudnia erről, bennük megbízhatunk, minden bizonnyal nem tőlük kell tartanunk, - itt jelentőség teljesen rám néz, mintegy közölve, őket nem is érdemes figyelnem - s hogy megkíméljük őket a felesleges barkobázástól, jobb, ha nekik is beszámolunk a tervről. Önöknek pedig azt javaslom, óvatosan kezdjék újra. – fejezi be egy kacsintással az igazgató.
Ezek szerint tud rólunk. Teljesen belepirulok a gondolatba, hogy talán minden ennyire kiül ránk, de az még jobban vörösre festi az arcom, ha arra gondolok, előre tudta, hogy mi lesz velünk. Na persze, azon sem lepődnék meg, ha tényleg arról lenne szó, hogy látszik rajtunk, milyen szoros kapcsolatba kerültünk egymással, hisz, ha jól emlékszem, kézen fogva sétáltunk be az irodába, s csak akkor engedtük el egymást, amikor leültünk. És a vállsimogatás! Végül is, igyekeztem nem akárhogy megsimogatni kedvesem, de nem azért, hogy ezzel eláruljak többet is, mint kellene. De nem bántam meg, hogy végül Albus leszűrt mindent. Így új ötletet adhat.
- Attól tartok, nem egészen értem utolsó mondatát. – szólal meg kissé értetlen hangon Perselus.
- Csak azt mondtam, vigyázniuk kell az újrakezdéssel, jobb, ha mindenki azt látja, még csak most ismerik meg egymást, - közben hozzám fordul, rám irányítja tekintetét, úgy folytatja nekem célozva -  hogy ezzel is azt tudjuk elérni, hogy mindenki elhiggye, ön nem ismeri Piton professzort, semmilyen összeköttetésben nem áll még csak a Roxforttal sem, mivel nem itt tanult, és természetesen azt sem tudhatják meg, hogy ön nem tanár. De utóbbi magától értetődő. Ha még Perselus felől is bebiztosítja magát, akkor a Nagyúr nem fog tőle érdeklődni, hazudhatja azt, hogy nem ismeri önt, s így egyikőjük élete sincs veszélyben. Ahogy telik az idő, nyilván Voldemort egyre többet akar majd tudni, de nem lesz mit mondani, hisz ön „nem lesz itt”, hanem, mivel önnek „hirtelen távoznia kellett”, ezért Perselus csak Hannah O’Neillről vihet hírt, akinek szinte semmi jelentősége, mert csak egy egyszerű tanár, aki ugyan jól tanít, mégis néha ügyetlenke, és nincs akkora jelentősége, hogy veszélyes legyen Voldemortra. – ragyogó ötlete végén cinkos mosollyal beszélt, s természetesen megértettük, mi vár ránk. Újra meg kell ismernünk, szeretnünk egymást, s ha eljön az ideje, hogy összejöjjön az „új” pár, azt sem kell majd mindenkinek az orrára kötni. E módon talán békében élhetünk, s ha eléggé vigyázunk, amikor kettesben leszünk, akkor nem kell majd türtőztetnünk magunkat. Sokszor nehéz lesz, mert ha egymás közelébe kerülünk, hamar eluralkodik rajtunk a vágy a másik iránt, de mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy ne essen baja egyikünknek sem. Azt viszont még nem tudom, meddig kell ezt így folytatnunk. Nem élhetem le az egész életemet Hannah O’Neillként, hisz auror vagyok, s ha itt végeztem, újabb feladatot kaphatok, ami elszólít innen, akkor pedig nekem kell elhagynom Perselust. Tudom, hogy nem jönne velem, neki itt van feladata. Jaj, ez a gondolat kétségbe ejt! Kedvesemre nézek, s az ő arcán is felfedezem az aggodalom súlyait. Látom gondolatait, nem rejti el őket előlem, tudom, ő is ugyanezen gondolkozik. Dumbledore is észre veszi, s gondterhelt sóhajtozásba kezd. A harmadik sóhaj után végre megtöri a szomorú csendet, melyet párrommal kézen fogva, gondolatainkba merülve töltöttünk.
- Ha jól sejtem, egyre gondolunk. A távozásra. Nos, Perselusnak még egy évig itt kell maradnia, részt kell vennie a Végső Harcban. Én elengedném őt, ha nem lenne a Rend tagja, de így sajnos nem én mondom meg, maradjon, vagy menjen. A döntés közös a többi taggal, s bevallom, rendkívül nagy szükségünk lesz a szolgálataira.
Perselus megértően bólogat, nem tud mást tenni, bele kell törődnie, ahogy nekem is.
- És ha én is itt maradnék? – kérdem Albust. Szemeim felcsillannak, s úgy hiszem, megtaláltam a megoldást! – Megkérek akit csak kell, hogy irányítson ide mindenkit, hisz úgy is minél több varázslóra lesz szükség, ez akár kérésem nélkül is így lehet! Bizonyára ez lenne a legértelmesebb dolog, úgyis mindenki ezzel a csatával kell, hogy foglalkozzon, aki le akarja győzni Voldemortot! Harry Potternek is segítségre lesz szüksége, le kell foglalnunk a halálfalókat, akik minden bizonnyal nem lesznek kevesen, hogy a feladatára tudjon koncentrálni. Össze kell gyűjtenünk mindenkit, akire csak egy kicsit is számíthatunk! És akkor már miért ne lehetnék én is itt? – teóriámmal úgy látszik, Albus egyet ért kedvesemmel ellentétben, kinek arácra most még nagyobb aggodalom ült ki, mint az imént, és tudom, miért…
- Nem, erről szó sem lehet! – kezdi is a tiltakozást szerelmem – Nem maradhatsz itt! Leszünk elegen akkor is, ha te nem leszel velünk! Majd… elutazol szépen valahova… messzire, amíg véget nem ér a háború. – Perselus immár mellettem guggolva próbál meg eltéríteni tervemtől, de hajthatatlan vagyok.
- Mégis miért futamodnék meg? Hisz auror vagyok, Merlin szakállára! Méghozzá az egyik legjobb! Bízz az erőmben, bízz bennem, kérlek! – fakadok ki hirtelen.
- Jól van, jól van, kedveskéim. Mivel mindenkire szükségünk lesz, így önnek is itt kell lennie, kisasszony, s én már tudom, hogy itt is lesz. A Mágiaügyi Minisztérium egy külön részlege foglalkozik azzal, hogy összegyűjtsön mindenkit a harchoz. De egyelőre az idei évet kell átvészelni, s bízom benne, akadály nélkül sikerülni is fog. A többi a jövő zenéje. Minervat és Remust azonnal értesítem. Addig is, pihenjenek, vacsoránál pedig remélem, találkozunk. Viszont látásra.

 - Végtére is igaza van. – tűnődök Albus szavain.
- Igen… igaza van. – jegyzi meg Perselus kelletlenül.
- Jaj, édesem, ne aggódj, kérlek! Hidd el, minden rendben lesz! A jövő évvel pedig egyelőre ne foglalkozz. – próbálom visszaterelni figyelmét a jelenre, egyelőre nem túl sok sikerrel, de tudom, pár pillanat, és megnyugszik.
- Rendben, jól van. Most segítenem kell neked előkészülni a holnapi nagy varázslathoz. Ezzel kell foglalkoznunk, és persze az átalakulásoddal. – mondja immár könnyedebb hangon. Érzem, ha csak kevés időre is, de felszabadult terhe alól.
- Milyen igaz! Gyere, segíts nekem újjá éledni, utána gyakorolhatunk holnapra! – kacagok fel az örömtől, melyet az okoz, hogy végre történhet velünk valami, ami megnevettek minket, mint a régi szép időkben.

Szobámba érve Perselus kissé habozik bármit is csinálni, inkább csak áll a szoba közepén, óvatosan körbe tekint, majd „Ugyan, ne csináld már, érezd otthon magad!” pillantásomtól felbátorodva elindul körbe-körbe, megszemlélve azt a keveset, melyet magammal hoztam ide.
- Azokat is el kell rejtenem, hisz teljes átváltozásra van szükségem. Nem kockáztathatok, ha valaki bejut ide, akinek nem kellene, akkor jobb, ha nem talál semmit, ami valódi kilétemre utal, vagy el is árulja azt. – mutatok a fényképeimre, melyek keretükben állnak a kisasztalomon – Gyere, nézzük át a ruháimat, hátha nem kell mindent kicserélni!
Perselus még a fényképeket nézegeti, melyek a családomat ábrázolják. Észre veszi, hogy nem mozognak, majd, mikor elmondom neki, hogy a muglik képei ilyenek, egyszerre mindent megért, s már nem kíváncsiskodik. De megtalálja azt a képet is, melyen mi ketten vagyunk egy karácsonyon, ahogy hóvarázslónk mellett állunk, s a képen látszik, hogy egy hógolyó van a kezemben, amivel sikeresen el is találtam Perselust, miután a kép elkészült. Kedvesem arcára kellemes, emlékező mosoly ül ki, bizonyára lejátszódik benne újra a jelenet. Lassan megválik a képtől, és ruhás szekrényemhez sétál, melyben a darabokat vizsgálgatom.
- Ez túl kék, ez is kék, ez szintén kék, ez megint csak kék, áhh, ez is kék, no meg ez is, és… Jaj, Perselus, csak kék ruháim vannak, ráadásul mélykék mindegyik. Megtarthatok ugyan néhányat, de be kell szereznem lilát, zöldet, sárgát, és…
- Ennyi elég is lesz. – mosolyog szerelmem kétségbeesésemen.
- Jó, de mondd, mikor menjek el, és főleg miből vegyem meg ezeket a ruhákat? – kérdem megtartva kétségbeesett hangszínem.
- Varázsolj! – úgy mondja, mintha evidens lenne, s bevallom, tulajdon képen az is – Minden nap felveszed egyik kék talárodat, és átvarázsolod más színűre, sőt, a fazonján is változtathatsz.
- Milyen igazad van! Oké, ezt végül is könnyű kivitelezni. – gondolkozz, Helen és nyugodj már meg végre!
- Ez mi? – vesz ki egy szép szintén mélykék, csillogó ruhát a helyéről, de látom, nem kell válaszolnom, felismeri küldeményét – Milyen gyönyörű lehettél benne… - suttogja szomorúan.
- Nem vettem fel a bálra… - mondom meg az igazat – csak akkor próbáltam fel, amikor megkaptam. Azután rögtön eltettem, de a bálon már nem volt kiért felvennem… - nem akarom, hogy bűntudata legyen ismét, de hát ez az igazság, így történt.
Kis tétovázás után kedvesem megszólal:
- Felvennéd most a kedvemért?
- Azért, hogy utána levehesd rólam? – kérdem somolyogva.
- Az sem rossz ötlet, de szeretném látni, hogy áll rajtad… bár biztosan gyönyörű…
- Add csak ide, egy perc, és már benne is vagyok. – azzal elvonulok a fürdőbe, hogy nyugodtan magamra igazíthassam e csodás ruhakölteményt.
Amint elkészülök, még hajam felfogom, s belépek a nappaliba. Perselus arca holt fehérre válik, s azt fontolgatom, vajon most beteg, és elájulni készül, vagy csak tetszik neki a ruha.
- Szóhoz sem jutok! – hallom végre a nagy sóhajt, melyet a meglepetés ereje tartott benne idáig. – Gyönyörű vagy! – mutatja ki végül tetszését.
- Én? És a ruha? – kérdem a bóktól pirulva.
- A ruha is csodás, de te benne még csodásabb vagy! – karjai derekam köré fonódnak, s óvatosan magához húzva törékeny csókot lehel ajkaimra. Egyre észveszejtőbben csókol, a szenvedély kezd egyre szélesebb, hosszabb utat törni magának ebben a jeges világban, keresve, kutatva azokat, akik eljövetelére várnak. Nem telik sokba, s már meg is lát minket odafentről. Szélsebesen száguld felénk, hogy segítségünkre lehessen ezen az estén, ahogy ma már egyszer tette. Megérint minket, átjárja testünk-lelkünk, s most már csókokban, ölelésekben, simogatásokban és kéjes sóhajokban mutatja meg magát. Ahogy testünk összesimul, kezeinkkel még inkább szorítjuk egymást, hogy mínuszba menjenek a milliméterek, amik elválaszthatnak minket. Szinte levegőt sem kapunk, pedig vérünknek, tüdőnknek szüksége van az oxigénre. Sebaj, a szájon át lélegeztetés mesterei vagyunk. Bőröm lázad, amiért nem tud Perseluséhoz tapadni, még csak ruhán keresztül birtokoljuk egymást. Hosszú, keskeny ujjaival gerincemen zongorázik, s amint megtalálja a cipzárt, már húzza is le, vállaimról lesimogatja, lecsókolja a vékony spagetti pántokat, s tenyereivel kezdi letolni rólam a ruhát. Minduntalan libabőrös leszek, ahányszor Perselus forró leheletét megérzem nyakamon, vállamon, mellkasomon. Én sem vagyok rest, kedvesem fekete talárja már rég feledésbe merült, ingéről nem is beszélve. Ujjaim nadrágjának gombját egy röpke pillanat alatt eltávolították az útból, ráparancsolván, hagyja most gazdáját boldoggá lenni. Miközben egy mozdulattal megszabadítom a nadrágtól, csókjaimmal behintem nyakát, mellkasát, s a rövidke szünetekben ajkait is. Hatalmas sóhajokat hallatunk, miközben a falnak támaszkodva a mámor felé kergetjük egymás érzékeit. Hevesek, mégis gyengédek vagyunk, a másik minden egyes érintésébe beleremegünk, érezzük minden rezdülését, bármelyikünk bárhogy szeretne örömet okozni a másiknak, azt megérezzük, s engedjük, hagyjuk magunkat, ellene nem tehetünk… de nem is akarunk.
Perselus hirtelen ölébe kap, s igazán fel sem fogom, mi történik velem, csak az érzem, hogy egyik csodás pillanatról a másikra az ágyamba kerülök, az Ő kíséretében. Végtelenül boldog vagyok, ma már másodszorra, de most, hogy elintéztünk egy fontos dolgot, most, hogy már minden meg van beszélve és tudjuk, van még egy szabad esténk, még felszabadultabban lehetünk egymáséi.
És igen, immár teljes valónkban, minden porcikánkban, minden felfedezett hajlatunkban birtokoljuk a másikat, immár egyé olvadtunk, s többé sosem engedjük el egymást! Nincs az a szélvész, az a varázslat, az a gonosz, rosszakaró erő, ami szétválaszthatna minket!

Megszámolni sem tudom, hányszor hajszoltuk egymást a mámorba, hányszor feszült egymásnak testünk, hányszor feszültek izmaink a görcs határáig, míg végre érzékeink megnyugodtak, s a szenvedély elhalványulva hagyott minket levegőhöz jutni.
Szerelmem, kiről hosszú évekig nem tudtam, most karjaiban tart, s érzem, el nem enged többé. Olyan féltőn, vigyázva tart puha ölében, mintha attól félne, még itt is bajom eshet. De nem, nem kell félnie semmitől, hisz ha együtt vagyunk, nem érhet minket baj, ez egészen biztos.
Óvatosan kinyitom szemem, s fejemet megpróbálom felemelni anélkül, hogy őt felébreszteném. Arcomat felé fordítom, s tekintetemmel álombéli mosolyát fürkészem. Elégedett szuszogását apró, leheletnyi csókkal nyugtázom, mely csak még vékonyabbra húzza újabb mosolya által azokat az ajkakat, amiket nem is olyan rég még a levegőhiányra nem figyelve odaadóan csókoltam.
„Aludj csak, kedvesem, aludj békében, és ne aggódj, itt leszek, amikor felébredsz, de cserébe nem hiányolnék majd egy mézédes „jó reggelt” csókot, mert feltételezem, már reggel lesz, mire az álom is magunkra hagy minket… ideiglenesen.”