- Au! Juj! Halkan, Helen, halkan! – megpróbálok felkelni anélkül, hogy Perselust felébreszteném. Órám reggel 8 órát mutat. A csudába! Jól elaludtam. Na persze nem bántam meg, hogy kedvesemmel töltöttem az éjszakát, de az mégis csak idegesít picit, hogy még az átalakulásomat sem tudtam véghez vinni, és nem gyakoroltunk a mai varázslatra sem. Az egyébként hagyján, hogy Perselussal nem gyakoroltam, de még eddig senki mással sem, már hosszú évek óta! Mi lesz, ha nem sikerül? Ez nem olyan könnyű varázslat, amit csak úgy megismételhetek egymás után tízszer! Maximum kétszer! De ahhoz is minden energiámra szükségem lesz, hisz egy egész kastélyra kell bűbájt szórnom! Méghozzá nem is akármilyet!
Micsoda rendetlenség van! A ruháim szanaszét, a képek egy kupacban, azoknál is csak addig jutottam, hogy összegyűjtsem őket még akkor, amikor Perselus megnézegette, s a többi holmimat még elő sem szedtem, hogy azokat is átvarázsolhassam.
Néha – bár tényleg ritkán, de - arra gondolok, bárcsak rendelkeznék kisebb erővel. De most már ezzel kapcsolatban arra is jó, ha gondolok, hogy akkor bizony nem találkozhattam volna Perselussal, s nem tölthettünk volna együtt egy csodálatos, feledhetetlen napot.
Na mindegy, amíg kedvesem alszik, összepakolom az egyébként nem is olyan nagy rendetlenséget, s szépen csöndben mindent láthatatlanná varázsolok, s levédem egy – csak általam feloldható – bűbájjal.
No, ezzel meg is volnék. Gyorsan lezuhanyozom, majd utána felveszem egyik ruhámat, és azt hiszem, lila-sárga párosításban festem át. Talán még pár csillagocskát is teszek rá… bár azért nem kéne idétlenül kinéznem. Ó, Helen, persze, akár bohócsapkát is felvehetnél! Nem kell túlzásokba esni, ez az egész fölösleges. Perselusnak az sem tűnt fel, hogy a fekete az eredeti hajszínem…. Csak azért, mert az első éven kívül vörös volt a hajam… az is először egy csínynek volt köszönhető, aztán megtetszett… ez jól is jött, mert így Cora, aki természetesen a csíny elkövetője volt, jól megjárta, hiszen jól állt az a szín.
Tehát a hajam visszafestem vörösre, mégis jobb az elővigyázatosság, a ruhámat pedig hagyom kéknek, de a belsejét azért befestem lilára és sárgára… mondjuk csíkosra, és mindegyik sávba egy varázspálcát és egy nyulat varázsolok. Ez sem néz ki hülyén, tényleg, Helen! Hjaj, de mindegy… nem kell, hogy bárkinek is tetsszen, főleg nem nekem… bár nem árt, ha Hannah O’Neill szépnek és aranyosnak tartja, ha esetleg valaki az elmeállapota felől érdeklődik a talárjával kapcsolatban. Ki ne szaladjon majd a számon, hogy szerintem is borzalmas… No, szóval a hajam kész, a ruhám kész, a cipőim… ahh, az marad fekete… egy-egy csillaggal a két oldalán… uhh, hogy én hogy utálom ezt! Milyen giccses… Na jó, nyavalygás abbahagyva, feladatra koncentrálás indul: egy gyűrű, egy egyszerű karikagyűrű, ezt még itt nem láthatták rajtam, nyaklánc nem kell, arra nem vagyok hajlandó, hajgumi nuku, tehát a kiegészítők megvannak. Hopp, és a lyukas táska, amelybe a jegyzeteimet teszem majd.
Szemüveg nem kell, ez is túlzás lenne, ráadásul nem is látnék benne semmit. Mi kell még, mi kell még…?
- Valami még hiányzik. – mondom ki félhangosan.
- Inkább valaki. – egy álmos hang javít ki a hátam mögött, miközben gazdájának karjai körém fonódnak, s arcát nyakamba temetve lassan szuszog.
- Hékás, el ne aludj! – húzódom arrébb játékosan, ám kelletlenül, mivel igencsak szeretem, élvezem, amikor átölel. Nem menekülhetek, mellém lép, és ott folytatja az ébren alvást, ahol az imént abbahagyta. Jaj nincs szívem megzavarni ezt az idillt, de egyszerűen muszáj.
- Kérlek, édesem, nem tehetek mást, készülődnöm kell, és ezen túl így kell tennem minden alkalommal, amikor megújítom a varázslatot, vagy csak kicserélek valamit benne. De esténként ígérem, a tied leszek! – nyugtatom meg kedvesem, akinek erre felcsillannak gyönyörű fekete szemei, és elenged, hogy nyugodtan összeszedhessem magam.
- Tehát, ma van a nagy nap, igaz? – kérdi Perselus – Mondd csak, izgulsz?
- Mégsem megyek férjhez, így nincs miért izgulnom. – jelentem ki színtelen hangon. Bekapta a csalit, ugyanis döbbenten kérdő tekintettel néz rám. – Nyugi! Csak vicceltem! – segítek be neki, hogy szívverése visszaállhasson a normális kerékvágásba. De még valamit hozzáfűzök, ezt nem hagyhatom ki! – Tényleg ma megyek férjhez…
A következő öt perc elmondom, mivel telt el: Perselus térj magadhoz! Hahóó!! Csak vicc volt! Ez volt a győzködés, mire a reakció egy rosszalló szempár, köztük az orr felett egy kis aranyos gödröcskével, gonosz mosolyra húzódó ajkak, és egy vadító, forró csók. Hehe, ezt bevezetjük! Én szívatom, ő csókol. De még hogy’ csókol!
- Na jó, szóval amint összeszedtem mindent, amire ma szükségem lesz… nem, a táskám mégsem kell – motyogom magam elé mintegy a saját szavamba vágva -, máris indulhatunk reggelizni, oh, bár nem bánnám, ha addig te is elkészülnél, és utána Dumbledore-ral és McGalagonnyal együtt kimegyünk a kastély elé. Mert remélem, oda megyünk, onnan lehetne a legegyszerűbb, már a hely szempontjából.

- Hm… ez igaz. Rendben. – adja beleegyezését kedvenc igazgatóm, miután végre elérkezett a megbeszélés ideje. Idő közben Remus is befutott, ő is kikísér, és lélekben erősít majd, mivel elmondása szerint másképp ő nem segíthet. – Nos, akkor talán el is indulhatnánk.
Út közben Remus a velem és újdonsült párommal elköltött reggelit elemzi hosszasan, a két idősebb pedig elől jár, mutatva az utat.

- Koncentráljon, kedvesem, koncentráljon! – hallom a bíztató, nyugodt hangot. Persze, mondja ezt Dumbledore, az egyik legnagyobb mágus! Nem olyan könnyű ám, főleg, ha azt sem tudom, mire koncentráljak, hisz már rég nem emlékszem, mit éreztem akkor, azon a párbajon. Itt mindenki azt hiszi, hogy emlékező fenomén vagyok, csak ki kell varázsolnom a kisujjamból! Hát nem! Azt hiszem, kezdenek lassan rájönni…
- Szerintem fel kellene idézni újra azt a tanórát. – elmélkedik Perselus.
- Szerinted én mit csinálok már vagy fél órája?? – üvöltöm le dühítően nyugodt kedvesem fejét. Honnan a csudából van ennyi türelme? Az én agyvizem már rég felforrt. – Ne haragudj. – sóhajtok végül – Ne vedd magadra, nem neked szólt… - hangom szomorúan, kimerülten szól. Egyre kevesebb erőm marad, és bárki bármit javasol, egyszerűen nem megy. Nem tudom, mit tehetnék még, tanácstalan vagyok.
- Semmi baj, kicsim. Na, gyere ide… gyere. – szerelmem hozzám lép, és magához ölel. Szabályos szívverése lassan megnyugtat, majd, mikor már mindketten úgy érezzük, hogy itt az ideje folytatni, elengedjük egymást, és biztos távolságba helyezkedve segélykérően nézek Albusra, mintegy megkérve, kerítsen valakit, aki tudja, mi történt pontosan a párbajszakkörön. De nincs szerencsém.
- Sajnos a saját emlékeire kell hagyatkoznia, kisasszony. Próbálja meg! Hunja le a szemét, és képzelje el! Ön szemben áll az ellenfelével, kezében a pálcája, és most épp a másik fél gondolatait hallja, melyben benne foglaltatik a következő bűbáj, és ön ettől megijed, s még háztársa előtt cselekszik. Mit érez? Érzi már azt, ami kiválthat önből egy ilyen varázslatot? – segít be Dumbledore kíváncsi kérdésekkel a végén.
- Mi megy most végbe önben? – kérdi Minerva is.
- Semmi. – felelem nemes egyszerűséggel. Merthogy tényleg semmi. Nem ijedek meg, úgy érzem, visszavágnék, és tudom, sikerülne, de nem ez történt… valami más… már emlékszem!
Még egy pillanatra látom a többiek döbbent arcát, de aztán már csak az aznapi párbaj képei peregnek szemeim előtt.

Cora, mert igen, vele voltam párban, mivel ez csak bemutató lett volna, nem ellenséges erőösszemérés, nem verseny. De persze ilyet vele nem lehet, ő szívből gyűlölt engem, bár tudnám, miért. Már gondolatait is hallom. Ahogy kimondja magában az átkot, melyet lefegyverző bűbáj helyett akar használni, és…
- Tudom ám, láttalak téged azzal a denevérrel sétálni! Miben sántikálsz, he, mondd csak? Ugye nem hitted azt, hogy előttem szerezhetsz magadnak valakit? Előbb én kóstolom meg, aztán, ha már kiélveztem eléggé, esetleg a tiéd lehet. És egyébként is, mit akarsz te egy mocskos halálfalótól? Lehet, már nem is lesz alkalmad megszerezni őt, ha örökre elveszem tőled. – gúnyos kacaja még most is fülemben cseng.
- Hogy merészeled, te kígyó?! Mit képzelsz magadról? – kiáltom magamból kikelve – Most majd megmutatom…!!
- Amere perdina! – hangzik az átok, mely hirtelen semmivé foszlik, ahogy megpróbál elérni engem.
- Nee!! – kiált John, előbukkanva a semmiből – Helen! – kőbálvánnyá mered, mihelyst mellém ér. Zihálva, vérben forgó szemekkel meredek Corára, s fogaim közt szűrve a hangokat még pár szót intézek hozzá:
- Ne merj még egyszer akár csak egy rossz szót is mondani Perselusra, mert esküszöm, még azt is megbánod, hogy a világra jöttél.

Emlékezésemből kedvesem zökkent ki, aki bal kezével vállamat, jobb kezével arcomat fogja, simogatja, és úgy szólongat.
- Nézz rám, édesem! Térj magadhoz! Mi történt? Mit láttál?
Amint visszatérek a valóságba, döbbent felismerés száguld végig rajtam. Már tudom! Már érzem! Ó, Merlinre, már tudom, mi történt!
- Nem tudatosan védtem ki a támadást… - lihegem a többiek felé közeledve kedvesemmel az oldalamon – csak… hallottam, és… mérges lettem, és… én nem akartam, de… már nem figyeltem, csak támadni akartam, de ő támadt, én meg csak meg akartam bosszulni, védekeztem, hogy utána támadhassak, meg akartam védeni… bántani akarta őt… nem hagytam, és csak kivédtem… meg akart átkozni… előbb engem, aztán őt… nem lefegyverző bűbáj volt… bántani akarta, ezért akartam bosszút állni! – hadarom összefüggetlenül, csak mondom, mondom, s ők nem sokat értenek belőle, kivéve Albust, akinek már minden világos. Tekintete megértő kedvességet tükröz, s arra bíztat, most már nyugodjak meg, minden rendben lesz.
Értelmes formába öntve elismétli a hallottakat mindenki nagy örömére, majd pár sajnálattal és felismeréssel teli vállveregetés után Perselus következik:
- Köszönöm, hogy kiálltál értem.
Még sosem köszönte meg ilyen egyértelműen, ha megvédtem! De én is kell, hogy mondjak neki valamit:
- Én is köszönöm, Perselus, hogy segítettél. – értetlen tekintetét látva gyorsan hozzáfűzöm a magyarázatot – Ha te nem lettél volna nekem, nem lett volna kit megvédenem, s akkor nem fedezzük fel soha ezt a képességemet, mely most nagy segítségemre lehet, mert, mint tudod, nem engedi ki az árulót a kastélyból, hanem gondolatait eltereli, s elfeledvén, mit is akart csinálni, másba kezd.
- Ha jól sejtem, itt nem csak az játszott fontos szerepet, hogy Perselus van neked, hanem, hogy a barátságnál többet éreztél iránta. – szólal meg ekkor kedves huncutsággal a hangjában, miközben rám kacsint.
- Tényleg? – kérdezem, mintha én magam nem tudnám, persze utólag már minden tiszta, de akkor még fogalmam sem volt róla.
Egy széles mosoly után az imént elgondolkozott Albusra emeljük tekintetünket, s várjuk, mire jut gondolatbeli csatározásával.
- Várjon türelmesen, Helen. – villant rám egy cinkos mosolyt. Oké, oké, beismerem, megpróbáltam meglátni gondolatait. – Tehát akkor elő kell idéznünk, azaz önnek elő kell idéznie egy helyzetet, amikor féltette Perselust – most már aztán végképp nem titok senki előtt, hogy szeretem, nem mintha eddig nem lett volna elégé egyértelmű -, s így reméljük, sikerülhet a varázslat.
- De honnan tudjam, hogy a kastély köré fonódik majd a bűbáj? – kérdem hitetlenül.
- Az igaz, igaz… - tűnődik el ismét kedvenc profom – Próbálja belevenni gondolataiba a kastélyt, sőt, próbálja erejét irányítani! – hangzik a cseppet sem egyszerű megoldás.
- Rendben…
Emlékek elő, érzelmek úgyszintén. Hajrá!
Forróságot érzek magam körül… a fene! Ez nem sikerült.
Mégegyszer… nah, talán most. Perselusra küldök egy ártatlan lefegyverző bűbájt… Ne! Ez nem igaz! Hogy kerül köré a bűbáj??
- Hogy lehet ez? – kérdem nyűgösen.
- Ó, ez egészen egyszerű, kedvesem. – válaszol Minerva a felismeréstől csengő hangon – Ön Perselust védelmezi, nem a kastélyt. Akkor azért nem őt fogta körül a bűbáj, mert nem volt a teremben! Most, ha tudja, képzelje azt, hogy a Roxfortot becsmérlik, az ön kedvenc iskoláját, az otthonát. Képzelje azt, hogy a pusztulás fenyegeti a kastélyt!
A professzornőnek igaza van, ez lehet a jó meegoldás.

Tehát: emlékek átalakítva, dühkitörés kerülget, úgyhogy jó lesz. Karjaim hirtelen széttárulnak, s érzem, forróság árad belőlük felfelé, majd szerte-szét. Egy perc múlva már lábaim a kastély felé visznek, s amint belépek annak kapuján, egy halvány árny halad át testemen, pontosabban én megyek bele abba. Mosolyogva, a győzelemtől derűs arccal integetni kezdek a nem messze várakozó tanárokra és kedvesemre, akik benn tartott lélegzetüket egyszerre engedik ki, és indulnak el felém.
- Gratulálunk, Helen! – rikkant egy nagyot Remus.
- Igen, így van, és köszönjük! Bár ezzel saját munkáját segíti, de ettől független is természetesen jót tesz a Roxfortnak egy kis erősítés. – helyesel Dumbledore.
- Ügyes voltál, tudtam, hogy sikerülni fog. – simogatja meg arcomat kedvesem.
Vele kézen fogva, a többiek mögött indulok el újra a kastély belsejébe immár teljes nyugodtságban.
Még mindig fejemben kergetőznek az emlékképek, de már nem fájnak. Egy-egy húzósabb résznél azért kissé megszorítom párom kezét, aki ezt szelíden tűri, néha megáll, megölelget hálásan, majd ölbe kap, térdemnél és derekamnál fog, apró csókokat lehel holokomra, próbálja elterelni gondolataimat, de már csak az jár a fejemben: győztem… érte.