Azóta nem is láttam… három napja, körübelül. Nem sok, de mégis egy örökkévalóságnak tűnik. Látni akarom, milyen képet vág, amikor meglát ezek után… de ha akarna valamit, már megkeresett volna… talán. Azóta kétszer voltam McGalagony, és egyszer Dumbledore előtt, mert megint összetűzésbe keveredtem Malfoyyal. Akkor nem volt ott, hogy megvédjen…

Na nem mintha rá lettem volna szorulva, de… hiányoznak a megszokott találkozások, viták… vagy ő… hiszen Ő vele vitázok, Ő vele veszekszem, Őt látom ha csak egy pillanatra is naponta néhányszor…

Talán nincs is a Roxfortban… vagy láthatatlanná vált. Na jó, félretéve a hülyeséget tényleg nem tudom, mi van, de sajnos arra sincs ötletem, hogy mit kezdjek magammal, és az én feltehető vonzódásommal, mert múltkor a vacsinál nem mondtam semmit a lányoknak. Nem azért, mert kinevetnének – nem tennék ezt -, hanem, mert elég nekem az, hogy én nem értem magam, nem kell, hogy még ők is karukat tárják, és inkább azt mondják, megőrültem.

--

Ma, azaz hétfő délután fél ötkor úgy döntök, nyugdíjba megyek. Még szinte alig kezdődött el a tanév, de én már most úgy érzem, megőszülök, mielőtt véget ér. Egy hete láttam Pitont utoljára, és már nem hiányzik. A lányokkal jól elvagyok, délutánonként mindig megnézzük az éppen aktuális kviddics edzést, vasárnap pedig meccs is lesz. A múltkor a csapatunk kapitánya megkérdezte, hogy nincs-e kedvem beállni hajtónak. Hát, mit ne mondjak, ha hat felszállásból nem estem le minimum hétszer, akkor egyszer sem. És mindezt azért, mert öt méter felett olyan tériszonyom van, hogy hújajaj.

Most viszont eljött az ideje, hogy kimenjek egy kicsit levegőzni.

Nna, persze, hogy akkor van kedvem sétálni, amikor mindenki más is kint van. De sebaj. Hátha összefutok valakivel, aki hozzám csapódik, és együtt járkálhatunk.

Áh, ott van Lisa. Szuper, úgyis meg akartam kérdezni, hogy neki hogy sikerült a bájital dolgozata.

- Lisa! Auu!

**

A fenébe… a fejem. Hány harangja van a Notre Dame-nak? Sok? Jó, mert mindet hallom. Nincs nálam valami fájdalomcsill…

*

Te jó ég… hol vagyok? Merlinre… sötét van, hideg, és mindenem sajog. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy egyenesen megyek, majd hirtelen valami vagy valaki elránt balra, aztán fájdalom, és sötétség.

Megpróbálok felállni. Auh… na jó, ha elsőre nem, hát másodszorra sikerülni fog. Gyerünk.

Jó, most el kell jutnom az ajtóig. Már, ha van. Egyelőre alig-alig látok valamicskét, inkább a fal mentén haladva tapogatózok. Bár kissé tartok attól, hogy mit foghatok meg, de inkább arra összpontosítok, hogy meg kell tudnom, mi történt, és hol vagyok.

Itt egy ajtó… azt hiszem, vasból van. És… rácsok? Három rövid kis rács, ha jól érzem, valahol az ajtó közepén. Hol lehetek? Az biztos, hogy nem a Roxfortban… vagy nem tudok mindent a kastélyról?

Hangokat hallok… valaki jön. Megpróbálok gyorsan visszamenni a – feltehetően – cella távolabbi sarkába. Jobb, ha lefekszem, mintha még nem ébredtem volna fel. Hosszan csikordul az ajtó… kemény lépteket hallok. Egyik szememet kinyitom óvatosan, hátha felismerem, aki bejött. Hűvös kékség árad be ebbe a kis sötét szobába, ettől már jobban kivehető ez-az. Például, hogy a kőfalakat sok helyen pókhálók borítják – akkor azok suhantak végig a kézfejemen, bár nem foglalkoztam velük. Aki pedig bejött, annak magas, hosszú talárja van, a fejére nem tudok felnézni. És egy alacsonyabb… egy… egy fiatalabb is itt van, neki más a talárja.

- Egy perced van, hogy felébreszd, és járásképessé tedd. Utána fogd meg, és vidd Elé.  – szól az idősebb a fiatalabbhoz.

- Igenis, apám. – milyen ismerős a hangja… csak nem… Merlin szent szakállára! Ez Malfoy! Akkor… aki elé vinnie kell, az… ó ne!

Malfoy apja elmegy, az a görény pedig itt marad. Most már nem tettetem, hogy eszméletlen vagyok. Felülök, majd néha megingó lábaimra állok, és nem kímélem véleményemtől.

- Hogy mertél elrabolni? Hogy jutott eszedbe ide hozni??? Te aljas áruló! Mindig is tudtam, hogy egy megátalkodott semmirekellő vagy, ráadásul annak a szörnyetegnek a talpnyalója! Gratulálok! Ez aztán a szint!

- Hallgass, te némber! – kiált rám egy hatalmas pofon kíséretében – Ha rajtam múlna, megtanítanálak befogni a szádat! De ne aggódj, ez nem marad el. Aztán, ha a Nagyúr elé viszlek, magadtól húzod be füled-farkad, és úgy fogsz táncolni, ahogy ő fütyül! És onnantól kezdve kétszer is meggondolod, hogy kivel hepciáskodsz. – gúnyos kacajt hallat… hánynom kell tőle.

– És most – pálcájával felém int, néma bűbájjal karol fel – mielőtt elindulnánk, még muszáj kipróbálnom rajtad az új játékomat. – pálcáját rám szegezi, egészen közel arcomhoz... meghűl a vér az ereimben… te jó ég most mi következik? Megölni nem fog, tudom, de nem akarom, hogy játszadozzon velem.

Kimondani készül első átkát…

- A bevezető mindössze egy… crutio!

- Áááhh… neh..

- Ne? Ugyan miért ne? Csak nem fáj? Ó, te szegény! Akkor segítek, hogy hozzászokj. Crutio!

Crutio, crutio, crutio és crutio… már nem is számolom… végtelenített sorozatban küldi rám… aztán válogat, mást is belekever. Görcsöl a hasam, a fejem, zsibbadnak a karjaim, már moccanni sem tudok… hang is alig jön ki a torkomon, már üvölteni sincs erőm. Olyan átkokat mormol, üvölt, vagy ahogy épp jól esik neki, amikről még sosem hallottam.

Ám mindegyik rendkívül fájdalmas… érzem, ahogy felhasad a bőröm ezer és ezer helyen… ahogy vérem végigfolyik testemen átáztatva ruháimat… ahogy megpróbálom kezemet megmozdítani, de már csak tudom és látom, hogy ott van, de nem érzem… és ahogy felnézek… átkokkal nézek farkasszemet, és én tehetetlen vagyok.

Hagyja már abba…

Fetrengek, görnyedek a jéghideg földön, de már nem erőlködök… vége az átokzápornak. Kezd visszatérni az élet tagjaimba, de nagyon gyéren.

- Na gyere te szuka! – felránt karomnál fogva, de nem tudok megállni. Összerogynak lábaim, s a földre zuhanok. Mérgesen nyúl utánam, felállít, s ismét nekem szegezi pálcáját. – Ha életben akarsz maradni, azt ajánlom, szedd össze magad.

Nincs más választásom… ezek szerint tényleg megölne. Bár reszketek, és szinte teljesen legyengültem, muszáj kitartanom… még egy kicsit… ha valaki nem segít, úgyis meghalok.

Sötét, szűk folyosókon haladunk, letört szélű kőlépcsőkön lépkedünk fel egy toronyba. Nem… mégsem… megállunk félúton, Malfoy belök egy nagy terembe. És távol… ott állnak sokan… Ő is… az a szörnyeteg.

Már nem érzem a bűbájt a hátamban, így inkább nem megyek közelebb.

Ah, de Malfoy lök. Előrébb és előrébb… egyre közelebb kerülök Hozzá…

Csatlósai félkörben állnak előtte, s ahogy odaérek a görénnyel a hátam mögött, utat nyitnak nekem. Milyen kedves…

Te jó ég… ilyen közelről nem könnyű nem félni. Sőt… hiába próbálok bátran elé állni, nem megy… nyomasztó a légkör, hogy sokan vesznek körbe, s legfőképp az Ő jelenléte. Kilátástalannak tűnik a helyzetem… egyre jobban remeg kezem-lábam, már alig tudom elrejteni. Vajon mit akarhat tőlem?

- Híveim! – szólal meg hangosan, elégedett hangon – Íme a tizenegyedik jutalom a tizenegyedik kitüntetettnek! – karjait kitárva beszél, mintha valami örömteli hírt jelentene be – Ő a tiéd, Perselus.

Perselus?? Hát itt van? De hogy? Tudtam, hisz sokan tudták, hogy néhányan, többek között ő is sajnos a Nagyúr híve lesz, de nem gondoltam, hogy máris…

Akkor azért nem láttam a Roxfortban! Biztosan ott volt, csak épp annyira keveset, hogy alkalmam sem nyílt észrevenni őt! Lehet, hogy segített Malfoynak? Hogy becsapott, és kihasznált? Nem lennék meglepve.

Értem jön… jaj ne… erősen karon ragad, és magával vonszol. Áh, felesleges ellenszegülnöm. Köpni-nyelni nem tudok… csak nézek körbe-körbe, s félhomályt, a háttérbe húzódó fehér maszkokat, és elégedetten jutalmukat a teremből kilökdöső halálfalókat látok. Minden olyan félelmetes… Piton nem engedi, hogy visszaforduljak, csak előre nézhetek… de félek attól, amit láthatok majd…

Hosszan bolyongunk ugyanazokon a szűk folyosókon, amiken odamentünk. Egy kis, nem túl sötét szobába érünk, de itt nincs olyan hideg. Van egy keskeny ágy az egyik fal mellet, egy váza szerűség, amiben tűz ég, az ablakon rozoga zsaluk, és néhány pókháló a falakon. Piton elenged, de magamtól már alig állok lábamon, lerogyok az ágyra. Sejtem, mi következik, s tudom, jobban fog fájni, mint az átkok. A sebeim hatalmasak, és még mindig vérzem. Szám sarkából is nedvem szivárog, ízét régóta érzem. De Perselus nem tesz semmit, csak áll, és engem néz.

Lassan hozzám lép, én pedig maradék csöppnyi energiámat összeszedve hátrébb húzódok a kemény fekhelyen. Kinyújtja felém karját, s fejével inti, nem kell félnem.

Nem bízom benne, de már nem moccanok. Még nem engedhetem el magam… majd, ha meghalok, könnyebb lesz. Semmim sem fog fájni, és nyugodtan, végleg megpihenhetek.

Leül mellém, s finoman, óvatosan magához húz. Felszisszenek érintésétől, mert bárhova nyúl, fájó, égő sebeimet fogja. Hosszú ujjaival lefejti rólam cafatokba szakadt taláromat, s elkezdi kigombolni egyenblúzomat. Megremegek, s tiltakozni akarok, de az ájulás kerülget. Lehet, észrevette, mert nekidönt a falnak úgy, hogy csak fejemet támasszam neki, mert hátamat nem tudnám. Tovább halad, s lehúzza vállamról, karjaimról a felsőt. Lassan teszi, hogy kevésbé fájjon, de én már csak bizsergést érzek, nem tudom megkülönböztetni az erősebb és a gyengébb fájdalmat.

- Hagyd… - suttogom erőtlenül, ám ő meg sem hallja, folytatja, amit elkezdett. Egyenszoknyám is rongyosra szakadt, azt is leveszi rólam. Harisnya nincs rajtam, reggel jól döntöttem, amikor félredobtam. Lapos talpú cipőmet is lehúzza, aztán visszatér felsőtestemhez. Lehúzza a melltartóm pántjait… nem, ezt nem engedhetem. Nyúlnék keze után, de ő egy mozdulattal ellöki kézfejem. Nem próbálkozom többet így tényleg kényelmesebb.

Még mindig nem adtam fel teljesen, bár a megváltó halál gondolata egyre többször ötlik eszembe. Talán tényleg jobb lenne meghalni.

Piton feláll, leveszi hosszú talárját, s az alatta lévőből három kis üvegcsét húz elő. Kiválaszt egyet, s megitatja velem.

Lenyelem. Minek is ellenkezzek?

- Fájdalomcsillapító. Most pedig bekenlek, hogy összehúzódjanak a sebeid. – szól halkan, ám határozottan. Elővesz egy kis tégelyt, s anélkül, hogy hozzám érne, pálcájával felviszi a krémet. Titokban hálát adok érte. – Öltözz fel. – adja ki az utasítást. Én azonban nem mozdulok, még mindig őt fürkészem. Hogy lehet ilyen? Hogy árulhatott el? Miért tette? Talán enélkül is megkaphatott volna…

Most meg miért néz így rám? Hiába parancsolgat, nem tudok felöltözni. Azt pedig szintén nem értem, hogy ezt most miért csinálja. Azért kapott, hogy azt tegyen velem, amit akar. Ezt akarná? Meggyógyítani? Vagy nincs gusztusa egy sebekkel borított testhez?

Ez az én szerencsém.

Mit csinál? Na de… felöltöztet?

Hát persze… még látni sem bír. Bár megértem… nem szívesen néznék most tükörbe.

- Gyere. – súgja, s kissé előre dönt, hogy visszahúzhassa melltartóm pántjait, és feladhassa a blúzomat. Kezeimmel automatikusan karjaiba kapaszkodok, de úgy tűnik, nem zavarja.

Kész az utolsó gomb is… nem esik jól, hogy rám simul ez az anyag.

Perselus csak nézi koszos arcomat, s én viszonzom pillantását. Gyűlölet, harag, kétkedés, és… talán egy csepp hála, amit most felé közvetítek. Hatott a fájdalomcsillapító, bár egy kissé lassan. Most már sokkal jobb, nem fájnak annyira a sebeim, azonban még mindig kimerült vagyok. Elnyűtt vonásaim is erről árulkodhatnak, mert ismét magához húz, s mindketten hagyjuk, hogy fejem előre bukjon – a vállára. Bal kezét tarkómra teszi, majd arcomra, s eltol kissé magától, hogy megint rám nézhessen. Megfogja homlokomat, s melegnek ítéli, mert homlokát ráncolja. Újra tarkómra teszi kézfejét, s arcához húzza fejem. Szájához illeszti homlokomat, s apró csókot lehel rá. Lassan megmozdítom jobb kezem, s nyakához nyúlok. Mélyet lélegzek annak reményével, hogy talán még sincs mindennek vége.

- Ma visszamegyek a Roxfortba. Még nem vihetlek magammal, de beszélek Dumbledore-al, s aztán visszajövök érted. Ne aggódj, minden rendben lesz.

- Miért… - egyetlen miértet sikerül csak kimondanom, s ő máris megérti.

- Tsss… mostantól bízhatsz bennem.

- De miért… - próbálkozom újra.

- Mert először rosszul döntöttem. Azt bántottam, akit nem akartam. Mindig a hamis hangok győztek bennem. De mostantól minden más lesz. Megígérem. – őszintének tűnik a hangja. Most már karjaiba ernyedek, s engedem, hogy megtartson, s hajamat simogassa.

Segíteni fog. Most már tényleg segíteni fog. Nem halok meg… nem.