Na igen, ez akkor volt. Mégis elhagyott. Egyetlen szó nélkül elment. Nem mondta, hogy szeret. Talán nem is kellett volna. De én is kimondtam! Hallotta! És mégis itt hagyott. Miután végzett, nem írt, nem keresett. El is feledett talán. S most itt van újra a Roxfortban. Mugliismeretet fog tanítani.
Rosszat sejtek. Érzek valamit. De nem, az nem lehet. Azóta érzem, amióta belépett Albus irodájába… nem… nem hiszem el. Dumbledore mondta volna… vagy nem?
Á, Ana nem lehet halálfaló. Nem is olyan erősen érzem, csak… félig. De nincs fél ember, mint ahogy fél Jegy sincs. A Sötét Jegy egy, a Sötét Jegy egész.
Hallottam híreket arról, hogy Voldemort talált magának valakit, akit felhasználhat Dumbledore ellen, sőt, saját – természetesen testi – szórakozását is biztosíthatja vele. Egy nő. Rajta kívül soha senki nem láthatta, de nagyon sokat beszélt róla. Mindig rá hivatkozott, azt mondta, az ő segítségével Dumbledoret visszaszoríthatja, amikor eljön a Végső Harc ideje, így egy nagy akadállyal kevesebb lesz – ha nem is tűnik el teljesen – Harry Potter megölésénél. Ebből következik, hogy az a nő vagy nagyon erős, vagy, ami valószínűbb, nagyon közel áll az idős mágushoz. Voldemortnak nem volt elég az úr-alattvaló viszony. Többet akart. Úgy hírlett, kissé megingott benne a bizalma, mert a kért információk helyett hamisakat adott át valakiről, akiről azt gyanította, elárulja őt. Kivágta magát – és azt a másik halálfalót – a szorult helyzetből, de Voldemort bebiztosította magát: házasságra kényszerítette. Jegye még nem volt, így a beavatással együtt akart „esküdni”. Pontosabban, ha jól emlékszem, valahogy úgy történt, hogy a köpenybe burkolt nőt térdre kényszerítette, és egy saját maga által készített főzetbe mártotta kezeit. A nő egyik karja fölé tartotta két tenyerét: elkezdődött a beavatás. Előtte az eskü viszonylag könnyen ment. A továbbiakban nem lehetett ott senki, kiküldött mindenkit. Terjengtek olyan hírek, mik szerint a nő megszökött. Ellenállt, és elszökött urától. Csak annyit lehet tudni, hogy a Nagyúr rettentő dühös volt, és egy sérülés keletkezett a jobb tenyerén. Egy jó mély vágás. Azt mondta, a nő félig az övé, a tulajdona, a szolgája. Szörnyű volt hallgatni a dühöngését. Én duplán féltem, hisz sejtettem, hogy én vagyok az egyetlen, aki elárulja Voldemortot, tehát engem mentett meg az a nő. De ki ő, és miért mentette meg az életem, a mai napig nem tudom. A fél-Jegy, a közeli ismeretség Dumbledore-ral, a vörös fény, mely a terem ajtajának résein szűrődött ki… csak Ő lehet. Nem tudom elhinni. Minden jel rá utal. De nem tudhatom biztosan. Tőle kell hallanom, látnom. Ha itt van, biztonságban van, ez némileg megnyugtat, de elszomorít, hogy lehet, vele történt e szörnyűség.
Hiányzik. Nagyon. Megkomolyodott, megérett, de még mindig vonzó, sőt, gyönyörűbb, mint valaha. Meg is nyúlt kicsit. Hosszú, karcsú lábak hordozzák pehelykönnyű, formás felsőtestét, kerek arcát ugyanazok a csillogó smaragdzöld szemek és puha ajkak ékesítik, pisze orráról nem is beszélve, mint hét évvel ezelőtt. Gyönyörű hosszú, vörös haja derekáig ér, oly lágy az esése, mint egy szelíd vízesésé. És a hangja! Mintha sok apró csengettyű egyszerre szólalna meg. Rendkívül megnyugtat mindig.

És most felém tart! Merlinre! Nem hittem volna, hogy ennyire legyengít ez a nő! Ha valaki most rögtön nem ráz meg, elveszek! Nem, nem hagyhatom el magam. Most nem. Még nem.
Lépteit megnyújtja, szoknyája és talárja csak úgy lobog. Egyre közelebb ér hozzám, mosolyog, méghozzá angyalian. Már itt van mellettem, de… csak köszön, miközben tovább lépdel. Elmegy, Albus karjaiba veti magát. Nem értem. Megismert, hisz kimondta a nevem. Azt mondta: „Szervusz, Perselus!”. Figyelem, ahogy arca eltűnik Dumbledore hosszú, ősz szakállában, amint játékosan belefúrja. Az igazgató kedvesen, kissé bocsánatkérően néz rám. Te jó ég! Észrevette, hogy… igen? Igen. Elszomorított, azt hiszem, lehangolt, hogy Ana mégsem hozzám indult. Annak ellenére, hogy haragszom rá, amiért megfeledkezett rólam, és amiért nem mondta el, mi történt vele – ha vele történt -, én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha újra magamhoz ölelhetem, érezhetem édes illatát, puha bőrét, csókjaimmal boríthatom testét. Nem így lett, talán jobb is. Ha most feladom, ha elárulom magam, azzal leleplezem gyengeségemet. Ana nem tudhatja meg, milyen hatással van rám visszatérte. Nem láthatja rajtam a szerelem jeleit. A szerelem gyengeség, és én nem lehetek gyenge. Többé nem.
Inkább az ajtó felé fordulok. Ha tovább nézem őket, Ana észreveszi, s még a végén idejön hozzám. Ez az, amit most nem szabad. A távolból kell kiderítenem, mi történt vele az elmúlt hét évben, s hogy ő-e Voldemort felesége. Az a nő… talán Anabelle… nem kényszer hatására állt a Nagyúr mellé. Szerencsére hamar rájött, hogy ostoba volt, amikor őt választotta, de akkor már késő volt. Újabb szerencsének könyvelhető el, hogy csak jó soká akarták beavatni, bár azt sem akárhogy. Nem tudok rájönni, hogy hogyan sikerült megszöknie, sőt, félbeszakítania a beavatást. Erre még senki sem volt képes, nem mintha bárki is szerette volna ezt tenni. Ha Ana volt, miért nem kereset meg, miért nem kért segítséget? Persze, ha ő volt az, Albus jobban tud neki segíteni, de akkor is. Talán… gyűlöl, amiért én nem tettem azt, amit ő, és szöktem el? Nem, nem gyűlölhet, hisz visszaálltam Albus mellé, már neki kémkedek. De… talán gyávának tart…
Ugyan, Perselus! Mit érdekel téged, mit gondol rólad ez a nő? Igen, talán éreztél iránta valamit, talán szeretted… vagy… talán még most is… mindegy. Azt hitted, ő is szeret, de elhagyott! Egy szó nélkül elment! Te kiöntötted neki a szíved, kimondtad, amit még soha senki másnak nem mondtál, és nem is fogsz, ő meg elhagyott!
De ő sem fogja hallani többé azt a szót! Tőled nem!
Hjaj… érte megtettem… azt hittem, nem veszíthetek vele… és mégis. Veszítettem. Őt veszítettem.

De.. mi ez, Milyen meleg lett hirtelen! Női karok fonódnak körém. Megfordulok, s Ana mosolya fogad. Kezei hátamat simogatják, egy puszit nyom az arcomra. Nem enged el, teljesen átölel. Pár pillanat, és eszemet vesztem!
Nem hagyhatom magam. Határozottan eltolom magamtól, mélyen igéző szemeibe nézek, majd ellépek előle, s határozott léptekkel elhagyom az igazgatói irodát. Iszonyatosan nehéz volt elszakadni Anatól, de így kellett tennem. Talán csak egy pillanatra lepődött meg, de talán nem is érdekelte, mit és miért teszek. Most csak az a fontos, hogy uralkodjak magamon, amíg meg nem bizonyosodom Ana múltja felől. Bevallom, megviszolyogtat, ha belegondolok, hogy Voldemort hozzáért Anabellehez…
Lehet, bizalmatlan is vagyok, de csak magamból indulok ki, azt hiszem, még saját magamban sem bízom.
Jobb, ha a vacsora előtti időt a szobámban töltöm. Jól esne most a víz, úgyhogy lezuhanyzom, aztán összeszedem magam, és elindulok a Nagyterembe. Hjaj, hogy én hogy’ unom a beosztási ceremóniákat!