Egy újabb nap vele vagy nélküle. Minden reggel bizonytalan. Egy újabb nap vele és nélküle. Minden nap bizonytalan.
De mit tehetnék? Kérdések, pillantások… érintések. Vagy csak a várakozás? Talán csodára kéne várnom? Csodák márpedig vannak. Léteznek… mint, ahogy én is. Ezért kell nekem cselekednem.
És mégsem… egyedül nem megy. Nem vagyok gyenge, csak épp… ez az egy dolog van, ami számomra nehéz: szeretni és szeretve lenni.
De egyik tudományát sem akarom elsajátítani. Egyszer már megpróbáltam, és kudarcot vallottam. Ha még egyszer megpróbálnám, azzal csak gyengeségemet bizonyítanám. Azt hihetné a külvilág, hogy levegõ után kapkodom. Levegõ, és Ana után.

Levegõ és Ana. Ana és levegõ. Nem. Ana a levegõ. De vajon így volt ez akkor is?
Hát persze, hisz ezért történt, ami történt. Újabb kérdés: õ ezt tudta? És most tudja? Biztosan nem, hisz ezért ment el. Ha tudta volna… de talán akkor sem lett volna másképp.
Lehet, hogy õ valójában ilyen? Megszerzi, amit akar, majd, miután megkapta, eldobja, s ha újra kell neki, ismét elveszi, ami neki jár?
Ez az, amit meg kell tudnom. Ez az elsõdleges.
De a legjobb lesz, ha addig is elfelejtek mindent. Hagyom, hogy újra elvegyen, ha akar, s amikor újra el akar dobni, én megállítom. De abban nem lesz köszönet…
Mégis, talán nekem fog a legjobban fájni.

**

Ma egész nap nem láttam õt. Sem reggelinél, sem ebédnél, sem vacsoránál. És a folyosókon sem. Dumbledore nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem.
Kerestem õt… a szemeim keresték… pedig nem akartam. Egy része eltûnt már a határozott Perselus Pitonnak, aki gond nélkül tud uralkodni magán, és ez megijeszt.

- A csudába! Ma már harmadszorra hagyom a jegyzeteimet a teremben! Jó, hogy még ma észrevettem, és nem holnap bukkanok rájuk, közvetlen az órám elõtt. Az lenne csak az égés a diákok elõtt. – már egy jó ideje figyelem Ana-t, amint a tanáriban kutakodik. Keresi itt, keresi ott, de sehol nem találja a papírjait. Halványan elmosolyodom, ha nevetnék, minden bizonnyal kárörvendõen tenném. Tetszik, ahogy ide-oda cikázik, és egyre idegesebb. Gyönyörû szép hosszú haja lobog utána, de nem képes követni a hirtelen fordulatokat, ezért sokszor összegabalyodik. Így tesz szoknyája is, ami egyre jobban lábaira tapad a sok forgolódástól, és emiatt egyre nehezebben mozog. Mulatságos látványt nyújt, de rejtve maradok a résnyire nyitott ajtó árnyékában, nem fedem fel magam kitörni készülõ gúnyos kacajommal.
Szerencsére, mint azt hallom, kezdi kapizsgálni, hogy nem itt vannak a papírjai, de azért még kutat egy kicsit.
Jó tizenöt percig nem lép semerre, csak áll, és gondolkodik. Valószínûleg visszapörgeti a nap eseményeit.
Nem várok tovább, bemegyek hozzá, még mielõtt valaki meglátja, hogy kinn álldogálok vállal a falnak dõlve.
- Talán el kéne végre indulnod a terembe. Lehet, hogy ott eredményesebb lenne a keresés.
- Perselus! – fordul felém meglepetten – Hát te? Mit keresel itt ilyenkor? – kérdi értetlenül.
- Ilyenkor? Még csak kilenc óra van. – válaszolok, miközben közelítek felé. Elkezdem hát megvalósítani tervemet.
- Oh, igen… nos, én… - zavartan lehajtja fejét, ruháját rendezgeti, de nem tudja, mit mondjon. Kiélvezem helyzeti fölényemet, határozottan viselkedem vele.
- Esetleg meg kéne nézned a jegyzeteidet a teremben, ahol valószínûleg hagytad. Nem? – fél szemöldökömet felhúzom, kérdõn nézek rá. Fejemmel az ajtó felé biccentek.
Ana kihúzza magát, mélyen szemeimbe néz, érzem, egyre csökken fölényem, de nem hagyom magam, bármire készüljön is.
- Milyen igazad van, talán meg kéne keresnem a papírjaimat. Köszönöm a bölcs tanácsot, ha félreállsz az utamból, el is indulok. – átvette a stílusomat, ez egyértelmû. Mit akar ezzel? Játszadozik? Azt hiszi, én is játszom? Meglehet… most már igen.
Arrébb állok, s ahogy elsuhan mellettem, talárom szélét meglobogtatja. Hosszan érzem édes illatát, kicsit olyan, mintha még itt lenne. Utálom, ha egy nõ parfümöt fúj magára, mert az olyan… giccses és utálom, ha mindenféle „finomnak” beállított illatnak csúfolt szagtól bûzlik. Egy nõnek nincs egyénisége, amit ki lehetne hangsúlyozni egy karizmatikus, erõs illattal, ahogy egy férfi teszi, a nõ csak azért van, hogy nyavalygásával megkeserítse az ember életét. De Ana… õ más. Neki ez a természetes illata. És milyen finom! De õ mindenben más. Ezért kedveltem meg…
Az ablakhoz sétálva azon gondolkozom, miért jut mostanában állandóan eszembe az a nap, amikor elõször átöleltem. Olyan jó érzés volt… de nem hinném, hogy hiányzik az a jó érzés. Vagy talán pont azért gondolok rá, hogy újra átéljem?
Remélem nem…

**

- Nos, meglettek a jegyzeteid? – kérdem Anatól, amint megérkezik a Nagyterembe és leül reggelizni. Tegnap, miután elment, már nem is láttam. Még sokáig voltam a tanáriban, aztán a szobámba mentem. Már nem volt semmi dolgom, így lefeküdtem.
Sosem alszom sokat, most sem aludtam. Korán felkeltem és sétálni mentem. A park rejtélyes csendjébõl tértem vissza a kastélyba.
Ana nem igazán méltat figyelemre, csak mosolyogva felém bólint igenlõen, aztán eszik tovább és cseveg Flitwick-el.
Na, most mi legyen? Csapjak bele a tervem közepébe? Most még kedvem is lenne hozzá…
Bal kezemet óvatosan leengedem ölembõl, és az Õ öle felé viszem. Lassan combjára teszem, és elkezdem két combja közé csúsztatni, ujjaimmal beférkõzöm közéjük, hallom, ahogy felsóhajt, bár próbálja álcázni, hogy élvezi. Egészen fenn, majd lassan kicsit lejjebb is simogatom, de ekkor hirtelen erõs rántást érzek, s kézfejem a levegõbe kerül. Ana dühösen néz rám, bár kissé kapkodja a levegõt, ami azt jelenti, hogy nem kis hatással voltam rá. Ez némileg elégtétellel tölt el, hisz ez részben válasz kérdésemre.
- Mi az ördögöt csinálsz? – szûri fogai közt. Arcával teljesen felém fordul, hogy más ne lássa mérgét. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet?
Nem felelek, inkább gyorsan felállok, és kimegyek az oldalsó ajtón.

Oké, lehet, hogy nem ez volt a legjobb módszer, ami eszembe jutott, de… ha jól láttam rajta, hatásos volt. Bár az is lehet, hogy tényleg dühítette, amit csináltam, és csak azért élvezte titkon, mert õ is emberi, érzõ lény, mellesleg nõ. Egyébként pedig szerencsém, hogy Flitwick nem vette észre a kezem, nem tudom, hogy sikerült Ana-nak elintéznie, hogy a professzor ne vegye észre, amikor elrántotta.
De, ha már nem akar tõlem semmit, akkor múltkor csak azért akart velem lenni, az én társaságomban, mert… mert miért is? Elegem van a kérdésekbõl! Egyszer és mindenkorra elegem van! Nem érdekelnek tovább! Történik, ami történik, én nem foglalkozom ezzel a dologgal többet. Ha Ana újra megpróbál kihasználni, hát azt meg fogja bánni! Ha meg nem… talán bánni fogom, hogy így kellett történnie, talán nem. De hát természetesen megértem, hisz az lenne csak a furcsa, ha Ana tényleg szeretne. Merlinre! Szeretne? Maximum kedvelne! Hogy jut ilyesmi eszembe? Teljesen meg vagyok húzatva!
Pincetermembe érve magamra zárom az ajtót, leülök az elsõ padba, s nagy levegõvételek közepette megfogadom, soha többé nem csinálok magamból hülyét. Elfelejtem Anat, egyértelmû, sosem kellettem neki igazán, sosem szeretett, de az igazság az, hogy én sem. Csak vonzott. Hihetetlenül vonzott. De az volt az egyetlen, és utolsó alkalom.
Remélem…