Megint vele álmodtam. Újra láttam azon az estén, amikor elõször magamhoz öleltem. Csodás volt… aztán elment, otthagyott, pedig én igennel feleltem volna kérdésére, nem hagytam volna el… másodszorra a valóságot álmodtam… én hagytam el õt. Az után elraboltál… majd egyszerûen meg sem történt.
Hosszú ideje történik ez velem, s nem értem, miért. Nem hiszek az álmokban, nem akarom elemezgetni õket. Ezek csak buta képek, egyik percben még ott vannak, a másikban pedig eltûnnek, s mire felébredek, alig emlékszem rájuk. Nem is érdekelnek igazán… bár lassan csak az álmok maradnak nekem, hogy… érezhessem õt.

Elmúlt már egy hete is annak, hogy megkörnyékeztem Ana-t a Nagyteremben, de õ még mindig haragszik rám. Felém se néz, nem köszön, de, ha mégis kénytelen hozzám szólni, azt úgy teszi, mintha egy szerencsétlen, koszos kobolddal beszélne.
Tegnap eszembe jutott, hogy mennyire örültem még, amikor megérkezett, és milyen hévvel akartam kideríteni, mi történt vele. A felõl már megbizonyosodtam, hogy érez irántam – azaz hogy nem érez, most azt kéne megtudnom, be kéne bizonyítanom, hogy õ-e a Sötét Nagyúr „felesége”. Bár… minek is foglalkoznék vele? Nem értem magam néha…

**

- Anabelle! – kiáltok utána, amint vacsorára igyekezve meglátom õt – Várj, várj már!
De Ana nem vár. Mintha nem hallana, suhan tovább az ürességtõl kongó folyosón. A diákok már mind éhesen várják az estebéd kezdetét, azt hiszem, én maradok utoljára… mindig így van.
Meggyorsítom lépteimet, hogy utolérjem Anat. Közben óhatatlanul is eszembe jut, hogy vajon emlékszik-e még az elsõ és egyben utolsó együtt töltött éjszakánkra, vajon jelentett-e neki valamit? Persze, nem jelenthetett sokat, hiszen elment szó nélkül.

- Állj meg! – megragadom karját, s magam felé fordítom. Hallom, hogy felszisszen, de nem engedek szorításomon. – Na, ne légy már olyan dölyfös! Mi az, még mindig haragszol? – hangom hanyag és nem tükrözi valódi érzelmeimet. Nem biztos, hogy ezt a hangnemet akartam megütni vele, de ez sikeredett és már nem vonom vissza.
- Azonnal engedjen el! – förmed rám, s megpróbálja ismét kiszabadítani karját kezembõl.
- Ugyan miért? Nem válthatok veled pár szót? – megeresztek felé egy negédes mosolyt, persze csak, hogy tovább fokozzam dühét. Merlinre, milyen gyönyörû, amikor lángol az arca!
Egyre gyorsabban veszi a levegõt, nem tudom mire vélni. De mindjárt megtudom… még mindig könyöke felett fogva magamhoz húzom. Teste ívben megfeszül, fejét távol tartja tõlem, s lábai is ott maradtak, ahol megálltak. Derekától mellkasáig érzem õt, s már tudom, én is érzem, mitõl kapkodja úgy a levegõt. Tehát mégis jelentek neki valamit… ha mást nem, legalább testi vonzalmat.
Bal kezemmel vészesen közel húzom arcát arcomhoz, forró lehelete bõrömet perzseli. De amit biztosan érzek, az én leheletem sem maradt jéghideg. Türtõztetnem kell magam, még egyszer nem árulhatom el… nem szabad… nem hagyhatom, hogy érezze, én is alig kapok levegõt a közelségétõl… az illatától. Hajába markolva egyre közelebb húzóm fejét, nem hagyom, hogy ellenkezzen. Orrunk összeér, és én már lassan nem hallom a csók ellen tüntetõ hangot a fejemben, már csak a szívem ritmusa hajt, csak az éltet és már csak Ana ajkaira vágyom…
Lassú, feszült, de nem kényszerített csókban forrunk össze, érzem, végre elernyednek karjai, én is csak azért tartom még õt, mert görcs állt a tagjaimba, egyszerûen mozdulni sem tudok. Hosszú, karcsú karjait nyakam köré fonja, tarkómat és hátamat simogatja. Én sem teszek másképp, magamhoz szorítom, s ahogy csak tudom, ölelem, csókolom õt.
Hosszú, édes percek után válunk csak el, Ana még kába, de én már józan vagyok, józanságra szorítom magam. Már tudom, a mi egyetlen éjszakánk jelentett neki valamit, s talán nem volt teljesen hiába a kitárulkozás. De akkor miért hagyott el?
Ezt akkor sem bocsátom meg neki. Soha. Ez az, ami végérvényesen bennem ragadt: a dac. Elkésett, már újra magamba zártam mindent, ami nekem fontos.

Nem õ lesz az, sõt, nem lesz többé senki, aki belõlem bármit is kaphat. Soha semmit.
Hirtelen eltolom magamtól Anabelle-t, látom, már magához tért. Remek, így felfogja, ami most következik. Egy újabb negédes mosoly, és végre véget vetek a találgatásnak.
- Hát ennyi tellett tõled… - most megmondom neki a véleményem – és te nevezed magad nõnek? – szeme felcsillan, újra tüzet hány, de tovább feszítem a húrt – Élvezed, ha kényeztetnek, de az elsõ alkalom után szeretsz egy kicsit lazítani, igaz? Aztán persze jöhetne a ráadás… Ha olyan hülye lennék! – arcomról eltûnik a gúny, megvetés és harag lép a helyébe egy kecses kézlenyomattal kísérve. Ana felpofozott. Na Ez Az, amit végképp nem tûrök. De nem ütök vissza, nem vagyok gyáva, hogy nõt üssek. Pedig tettem már… ó, hányszor kínoztam nõt… de õt nem fogom. Talán, mert annál dühösebb vagyok rá, talán mert ezt én sem gondolom komolyan. Furcsa… legszívesebben azt tenném vele, amit õ tett velem, és mégis… még mindig ugyanazt érzem, amit… amit akkor…
Már nincs idõm feleszmélni, Ana eltûnt elõlem. Csak a pofon maradt utána. És a vörös tenyérnyom az arcomon. Így nem mehetek a Nagyterembe. Várok egy kicsit…

Újabb kísérlet, ezúttal sikeres. Most örülnöm kéne? Nem, nem örülök. Nem szoktam olyat… most még elégedett sem vagyok. Egy részem megnyugodott, a feladatot teljesítettnek tudja be, másik felem kicsit talán bánja a történteket.
Olyan volt, mint akkor, azon az estén… a csókja… az illata… most nem akartam magam elengedni, most érdekelt, mi lesz utána. Nem is engedtem el magam. Pedig már majdnem a karjai közt ragadtam!
Legalább most már tudom, mivel bosszulhatom meg, amit velem tett. Most majd megtanulja, hogy Perselus Pitonnal nem húzhat ujjat büntetlenül!