Lassan válunk el egymástól, kiélvezem az utolsó pillanatot is, mert tudom, hogy utána bánni fogom, hogy újra hagytam magam.
Még fogom két kezét, kétes fényű szemeit fürkészem. Nem tudom, örül, szomorú vagy mi másért csillog ilyen furcsán ez a gyönyörű szempár.
Nem akarom húzni az időt, elengedem kezeit, s ellépve mellőle hátat fordítok neki.
- Nos, még ma elmondod, miért kellett lejönnünk ide? – kérdem hűvösen. Nem látom arcát, csak hallom, amint szomorúan felsóhajt, s szoknyájának suhogásából ítélve ő is eltávolodik tőlem.
- Dumbledore professzor… nem is tudom… elég kétértelműen beszélt, de… - na tessék, ezek szerint nem csak engem tisztel meg vele – te jártál nála? – kérdi végül, megtalálva a helyes szavakat.
- Igen. – nincs értelme titkolózni, de kedvem sincs hozzá. Hangom semleges, sőt, mondhatni fagyos. Nem tudok másmilyen lenni, nem, mintha máskor tudnék, de most valami nyomaszt…
- És… miattam mentél el hozzá? – kérdez tovább. Nem tér a lényegre, már tudom, mit akar ezzel, de egyelőre nem sürgetem.
- Igen. – mintha halkabban válaszoltam volna most… kicsit berekedtem, de nem köszörülöm meg a torkomat, nem kell, hogy túlzottan feltűnjön neki… még kombinálni kezd…
- Értem. – sejtem, hogy állhat most. Fejét lehajtva, maga előtt összekulcsolt kézfejekkel, elgondolkodva azon, hogyan folytassa. – Te is azt kérdezted tőle, amit én? – megfordulok, tekintetem találkozik az ő búskomor, reménykedő tekintetével.
- Honnan kéne tudnom, hogy mit kérdeztél tőle? – vonom fel szemöldökömet, látom, s érzem, hangommal tőrt szúrok szívébe. Nem is a kérdés, mint inkább a nemtörődömség hat rá így. Nem, ő nem arra gondolhat most, hogy azért kérdeztem Albustól bármit is, mert arra vagyok kíváncsi, mi történt vele, hol volt ennyi ideig és mit csinált, hanem, mert azt szeretném tudni, jól élt-e, nem érte-e baj, röviden: mert aggódtam érte.
Nem hinném, hogy így van. Ha pedig mégis, az nemsokára úgyis kiderül.

Nem kérdez tovább, már nem reméli, hogy megkapja a várt választ. Csendesen leül az egyik padba, majd feláll, elsétál az ajtóig, aztán vissza, de tőlem jókora távolságra megáll. Folyamatosan szemembe néz, puhítani, gyengíteni próbál. De nem, Ana, ne hidd, hogy ez most sikerülhet.

- Ha nincs más, akár mehetnénk is a dolgunkra. – megpróbálom a távozás rögös útjára állítani magunkat, nem akarok egész délután itt állni tétlenül.
- Lenne még valami… - na, ettől tartottam. Még mindig mélyen szemembe nézve egészen közel jön hozzám, lábujjhegyre áll, s fejével közelít felém. Na, mi az? Súgni akar valamit? Na nem. Ahogy közeledik, úgy húzódom el tőle, míg végül lépek egyet hátra, s ő pedig egyensúlyát kissé elveszítve egy aprót előre. A görcsösen benntartott levegőt egyszerre kifújja, s új, tetemes adagot belélegezve két karomba kapaszkodik, s újra felém ágaskodik.
- Nem hiszek neked. – suttogja fülembe. Szelíd szellőként hatott jobb fülkagylómra, mégis mindhárom szót értettem, de nem csak a szavakat, hanem jelentésüket is. No, igen, nem kellett volna megcsókolnom, így a helyében nem hinnék magamnak.
Tehát nem hiszi, hogy hidegen hagy ő, és ami vele kapcsolatos. Bebizonyíthatnám neki, de nem vesződöm vele. Neki hazudhatok, de magamat már rég nem tudom becsapni. Így tulajdonképpen oda jutok, hogy neki sem érdemes hazudnom.
Még mindig egészen közel áll hozzám, de már távozásra készen. Úgy látszik, nem kell kétszer mondanom, hogy menjen.
Most rajtam a sor, én fogom meg két karját, lehajolok hozzá, s egy alig-csókot lehelek gyönyörű ajkaira. De ebben most nem a hév, a hiányérzet játszott szerepet, hanem a búcsúzás.
Lezártam mai találkozásunkat. Ő folytatná, de eltolom magamtól. Ezt itt, most nem lehet. Jobb kezemmel elengedem bal karját, finoman végig simítok kerek arcán, s eszembe jutván saját célom határozottan, keményen, mégsem fenyegetően, mintegy epilógusként hozzáteszem:
- Amint visszajöttél, beszédem lesz veled.
Elengedem, kissé eltolom magamtól, hogy el tudjak lépni, s elindulok kifelé a teremből. Eszem ágában sincs itthagyni egyedül, senkinek nem hagyom itt a termemet. Megállok az ajtó mellett, s megvárom, míg ő is kimegy.
De nem jön. Már megfordult, de még nem jön. Egyszer körbenéz, végigmustrálja a falakat, s végre megindul a kijárat felé.
- Ideje lenne kicsit megerősíteni ezeket az elnyűtt falakat. – jegyzi meg halkan, mellékesen. Hát persze, feszültségmentesen akarja elhagyni a termet… és engem.

**

Egy napról volt szó, de egy hete nem láttam Anabelle-t. Ám megfogadtam, ahhoz a szenilis vén öregemberhez nem megyek ebben az ügyben. Majd csak megjön valamikor…

*

Napok óta nyugtalan vagyok. Több kollégám is megkeresett, hogy ennyire azért ne terrorizáljam a gyerekeket, mert már megtelt velük a gyengélkedő.
De hát valaki értsen már meg! Legalább valaki más, ha már én nem értem magam…
Ana még nem jött vissza. Három éjjel álmodtam vele, mindhárom éj között volt egy álmatlan. Ma pedig tudom, Dumbledore meg fog keresni, jelezte nekem ebédnél. Sejtem miről lesz szó, persze, mi másról, de legalább azt nem tudja, hogy rám milyen hatással van az ügy.

- Perselus, szeretnélek megkérni, hogy meséld el nekem, mit látsz álmaidban. – micsoda?? Ez az ember teljesen nyugodtan arról kérdez engem, amiről ELVILEG nem kéne tudnia, én meg alig kapok levegőt a meglepettségtől. – Mert gondolom, álmodsz vagy álmodtál, és ezért azok ellen készíttetsz szinte minden csoportoddal áloműző bájitalt, hogy legyen minden estére. – ha így folytatja, nem lesz titkom előtte. Negyed órája érkezett szobámba, elszürcsölgette teáját és most előadja a Nagy Mindenttudót. Szép.
- Az áloműzőt azért készítették, hogy megtanulják normálisan előállítani, ugyanis az eddigiek pocsékak. Na nem mintha a mostaniak nem lennének azok. – próbálkozom egy hárítással… nem sok sikerrel.
- Na de Perselus! – rázza meg nagy komolyan mutatóujját. Rendben, értem én, értem.
- Semmi értelme egyiknek sem. Csak álmodok és kész. Nem szeretek álmodni. – hadarom az indoklást. Nem hatja meg, többet akar. – Vele, igen, vele. És? Csak annyi az egész, hogy kilép a Roxfortból és többé nem jön vissza. Semmi értelme. Csak továbbképzésre ment… - egészítem ki elvárásainak megfelelően a beszámolót. Ez már úgy látszik, egyelőre elég neki. Most ő következik.
- Ha jól értem, félted őt. – még mindig nem tanulta meg, hogy ez a szókimondóság nem mindig célravezető. Most például gyökerestől letagadom az állítást, egy betűt sem vélek igaznak. Látja, hogy ezzel a mondattal sokra nem megy, bár elismerően bólint – ami bevallom, cseppet sem tetszik, mert ez azt a benyomást kelti, hogy hiába ellenkeztem, nem hatotta meg a dolog -, s áttér következő kérdésére – Továbbképzés? Leeds-ben?
- Igen. – felelem kurtán. Úgy látszik, mostanság ez a kedvenc szavam. Pedig eddig a nem-el voltam testvéri viszonyban.
- Perselus, Ana nem továbbképzésre ment. – persze, ezt magamtól is kitalálhattam volna, nem mintha nagyon be akartam volna mesélni magamnak, hogy baja esett. Egyszerűen kiöltem magamból a gondolatot. – Ezek szerint nem mondta el… - sóhajt nagyot a professzor. Te jó ég! Ana beszélt vele, ezt mondta… ezek szerint Dumbledore megkérte, hogy mondja el nekem, hogy… mit is? Na ez az, nem mondta el, fogalmam sincs, mit kéne tudnom. – Akkor viszont csak holnap jön vissza.
- Na ezt már végképp nem értem. – adok hangot a fejetlenségnek, ami bennem kialakult. Teljesen összekavarodtak bennem az információk. – Jó lenne, ha valaki végre engem is beavatna! – karba tett kézzel állok fel, s kezdek fel-alá járkálni.
- Légy türelemmel, barátom. Nem az én dolgom, hogy beavassalak. De annyit elmondhatok, mi történik most.
- Hah, remek, akkor talán kezdhetné is. – sürgetem Dumbledore-t, aki készségesen feláll, mellém lép, belém karol, s vissza irányít székemhez. Nem, nem, nem ülök le, nem tudok egy helyben ülni.
Feladja a próbálkozást, s látva türelmetlenségemet, végre elkezd beszélni.

- Nem tudom, mire került sor köztetek, mielőtt Anabelle elment – na végre valami amit nem tud -, de, mint kiderült, a legfontosabbra nem. – nos, kérdés, kinek mi a fontos… - Ana-nak el kellett mennie Leeds-be, de nem továbbképzésre, hanem egy auror találkozóra. – megállok székem mellett, háttámlájába kapaszkodom, s kíváncsian várom a továbbiakat – Okát majd ő maga mondja el, az nem az én feladatom. Ez egy rendhagyó találkozó, Perselus. Titokban zajlik, mindenkinek találkozó címén híresztelték. Ana-t kihallgatták, próbára tették, s ez talán így van ebben a percben is. Ha elmondta volna neked, amit kellett, már itt lenne, mert visszahoztad volna, legalábbis reményeink szerint. – értetlenkedéssel nem zavarom meg, pedig egy rakás kérdésem lenne – Minthogy nem tudod, miről van szó, nem mehetsz el érte. Bár… talán anélkül, hogy tudnád miért, elmehetnél most is és segíthetnél rajta, viszont kétlem, hogy megtennéd. Ezért szerettem volna, ha Ana tisztáz veled mindent.
Bajban van, Perselus, s most csak te segíthetnél neki. Holnap elengedik, mert nem fognak találni ellene semmit, de olyasmit sem, ami vagy aki mellette szól. Te szólhattál volna, de, mint mondtam, nem tudsz, mert nem tudod, miben kell mellette szólni. De, hogy eloszlassam a sűrű ködfelhőt, ami benned keletkezett, csak annyit tehetek, hogy megkérlek, várj holnapig. Akkor Ana visszajön, s mindent megbeszélhettek. Remélem, hiszel majd neki, s átveszi feletted a hatalmat az az érzés, amely kölcsönös kettőtökben, s ami segít neked abban, hogy értékeld azt a nemes érzelmet, amely arra késztette, hogy mindent csakis érted tegyen.
Merlinre, ismerős befejezés… De… mit csinál? Ez elmegy? Na de…
- Már elnézést, de ugye most nem akar csak úgy elmenni? Nem egészen világos számomra ez az egész história, mi lenne, ha szépen felelne néhány kérdésemre? – szólok utána dühösen, türelmetlenül.
- Én többet nem segíthetek. Ma nem. Holnap pedig már lesz, aki megválaszolja kérdéseidet. – kitárja szobám ajtaját, de mielőtt kilépne, még egyszer visszafordul – Légy türelemmel, Perselus. Jó éjszakát. – és kilép. Elmegy. Ez nem igaz! Miért mindig én? Miért nem lehet nekem csendes, nyugodt életem? Vagy, ha már ennek így kell lennie, miért nem mondott el mindent rögtön Ana? Persze, én barom, meg nem kérdeztem rá. Már megint hagytam magam! Wáh, tessék, most várhatok holnapig.
Mi ez a meghallgatás? És egyáltalán miért? Hogy kerül oda Ana? Nekem mi közöm hozzá? Mit tett értem?
Csak nehogy aztán azt akarják nekem bemagyarázni, hogy azért ment el, hogy nekem jó legyen, azért tűnt el szó nélkül, miután jól kiélte rajtam a vágyait. Mert ezt senkinek nem hiszem el.
És ha tudtam volna mindent? Ha elmondta volna? Jobb lenne? Dumbledore azt mondta, nem is biztos, hogy elhittem volna. Akkor pedig nem változott volna semmit.
Volna, volna, volna… mindig csak ha és volna. Elegem van. Holnap mindent tisztázni fogunk. Vége, én nem várok tovább.

Holnap…

Ha tudtam volna…