Dél.
Semmi. Minden olyan üres… a folyosók, a termek, a park… a szobája.
Bementem, körülnéztem, de nem találtam semmit, ami információval szolgálhatott volna Ana ügyéről.

Egyre több olyan dolog történik, ami biztossá teszi számomra Anabelle valódi kilétét.
Napról napra könnyebb elhinni, hogy ő… de nem hamarkodom el a döntést.

**

Holnap…. De melyik holnap? Mikro jön már?? Már holnap van…
Ma! Ma kell megjönnie! Most!

Ki kopog? Ki lehet? Ana biztosan nem… Bár, hátha…
- Morana jó estét kíván a professzor úrnak és elnézést kér, hogy megzavarja késő esti pihenését de Dumbledore professzor kéri, hogy Morana kísérje önt el az igazgató úr irodájába. – a kis házimanó szinte derékszögbe hajolva, félénk, vékony hangocskáján adta elő jövetelének okát. Félreállt az ajtóból, amikor megindultam kifelé, s őt szóra sem méltatva otthagytam. 
Ó, hogy ilyenkor nem lehet hoppanálni!

Nah, végre itt vagyok, már csak pár lépést választ el… talán… Tőle…
De mit ül még a babérjain? Mondja már!
Nem igaz, látja, hogy szét feszít a kíváncsiság, de csak mosolyog! Mo-so-lyog!
- Kapott már kérdéseire választ? – kérdezte első körben.
- Nem. – vágtam rá rögtön, várva a következőket.
- Akkor most már megtalálhatja a keresett válaszokat a szobájában. – Dumbledore felállt s ha jól érzem, erre önkéntelenül is értetlen fintorba torzult az arcom, majd elnézést kérve, fáradtságára hivatkozva kisétált irodájából. Úgy csinál, mint aki azt hiszi, hogy én mindent azonnal megértettem, pedig a nagy frászt! A szobámban? Ki vagy mi van az én szobámban?
Tessék, megint összezavart! Na jó, akkor megyek a szobámba… hátha…
Ámbár…
- Ana! – megvan! Irány helyes cél: Anabelle szobájába.
Hát persze! „…megtalálhatja a keresett válaszokat a szobájában.” Az Ő szobájában!
Ez az, itt vagyok. Végre… Most azonnal bemegyek és…
- Ana… - nem hiszek a szememnek…
- Perselus… - felkapja a fejét és felém fordul. Valamit mondani akar… én is… de nem tudom, mit.
Nem akarok tovább várni, azonnal meg akarok tudni mindent. Pokolba az ostoba játszadozással, pokolba a titkokkal!
Az ajtó csak úgy zeng mögöttem, ahogy becsapom s lassan, kimért léptekkel fürkészve megközelítem Ana-t.
Kérdezzek? Ne?
Nem.
Majd ő…
Itt áll velem szemben és szóhoz sem jutok… nem mintha akarnék… neki kell beszélnie, neki kell mindent elmondania.
Bátortalanul ki is nyitja száját. Nos, hajrá, kíváncsian várom, mit mond.
- Örülök, hogy látlak.
Na azért ennél többet vagy legalább is mást vártam volna.
- Igen? Na ne mond. – vetem oda mellékesen. Nem érezheti hangomban a kíváncsiságot és, hogy érdekel, mi van vele. Majd… ha ő is úgy viszonyul hozzám, ahogy én… hozzá.
- Bár már késő – kezd bele nagy levegővétel után -, de mégis… el kell mondanom neked valamit.
- Úgy? És mit? – vonom fel szemöldökömet, mint aki nem tud semmiről.
- Beszéltél Albussal? – kérdi, mintha azt hinné, megúszhatja, hogy mindent neki kell elmondania.
De nem, Ana, ez nem ilyen egyszerű.
- Szóval nem… - sóhajt még egyszer. Lassan csak megérti, hogy jó lenne, ha minél előbb túl lenne rajta. – Én… én nem tovább képzésre mentem. – kezd hát bele – Vagyis… nem. Elölről kellene kezdenem. Így nem fogod érteni. – eltávolodik tőlem és egyben fésülködő asztalától, s leül fotelébe, ám rögtön fel is pattan és átül ágyára.
- Ülj le, kérlek. – mutat előbb igénybe vett fotelére.
Hát jó, leülök. Ez hosszú lesz… Karba tett kézzel dőlök hátra, várva, hogy végre megtudjak – talán – mindent, amit eddig is tudni akartam. Ha pedig magától nem mondja el, majd én kérdezek. Nem játszadozom tovább.
- Tudod, Perselus, én… sokáig Voldemortot szolgáltam. – kimondja a nevét? Minden mellette szól! Minden! Ez nem lehet igaz! - De már rég nem és… én már… szóval az rég volt… De nem törölhetem ki a múltamat az életemből… örökre kísérteni fog. – fejét lehajtva beszél, s közben bal karját fogja. Merlinre… ez… nem lehet… ugye nem… - Nem… nem kaptam meg a Sötét Jegyet! – felkapja fejét, könnyes szemekkel néz rám és tudom, ezt most azért mondta, mert érezte, tudta, hogy mi lehetett a reakcióm a karja simogatására: meghökkentem és ezt nem is rejtettem el. De ez talán azt jelentheti, hogy tévedtem. – Azaz… - jaj ne ezzel mit akar mondani? – Ahh, a lényeg az, hogy a múltam még mindig kísért. Nem hagynak nekem nyugtot a minisztériumban. – kezd felettébb érdekes lenni, bár van egy olyan érzésem, hogy valami lényegeset kihagyott. Nem ússza meg, ma mindenre fény derül.
- Náluk voltál, igaz? – kérdezek rá félretéve hanyag modoromat. Maradok a pusztán alapérdeklődést mutató kérdéseknél.
- Náluk… - válaszolja, mint aki szégyelli.
- Nem pedig továbbképzésen.
- Nem.
- Nos, tehát? – bíztatom Ana-t, hogy folytassa.
- Tehát… kérdéseket tettek föl… újra és újra ugyanazokat. Nem igen bíznak bennem… nem hiszik el, hogy tényleg visszaálltam Dumbledore mellé. Azt mondják, az lehetetlen… lehetetlen, hogy sikerült megszöknöm. – hopp, most elszólta magát!
Elszólta magát… már nem is beszél, ő is így érzi… elszólta magát… vagyis… Ne!
- Ana, te… - megrökönyödésemnek halkan adok hangot. Ez nem lehet igaz…
- Perselus… - hangja elcsuklik, egy könnycsepp gördül végig kerek arcán – Ne haragudj… Kérlek… - ó, ne, ne, Ana, ne sírj… mondd, csak mondd tovább. Tekintetemmel bíztatom, most nagyon nehéz elrejtenem féltésemet… félelmemet. – Mindent elmondtam nekik, csakis az igazat és nem hitték el! Azt mondták, hogy… el fognak vinni. De elengedtek, mert nem találtak ellenem konkrét bizonyítékot. De el akartak vinni! Perselus… - Merlinre! Mennyire kétségbe van esve! Gyönyörű arcát most könnyzápor mossa, tenyerével nem győzi törölni. Felugrom a fotelból, mert legszívesebben odamennék hozzá és átölelném, de… megtorpanok. Nem, még nem. Még nem lehet. Meg kell emberelnem magam, nem gyengülhetek el. Most nem.
Még nem.
A kis szoba ablakához sétálok és újfent karba tett kézzel várom, hogy megnyugodjon és folytassa.
Nem látja, nem láthatja, de szemeimet becsukom és összeszorítom, így talán könnyebb…
Lassan megnyugszik, s újra megszólal:
- Albus… Albus azt mondta, te majd segítesz… te segíthettél volna, de… de én gyáva voltam. Elmentem anélkül, hogy szóltam volna, hogy megkértelek volna, hogy segíts.
De nem mertem elmondani mindent, féltem a reakciódtól. Nem voltam benne biztos, hogy elfogadod majd ami történt és segítesz rajtam. – úgy hallom, egyelőre befejezte. Nem érdekel, mi történhetett volna, hisz itt van, mindenképp elengedték volna. Inkább az érdekel,…
- Mit akartál elmondani nekem? – felé fordulok, s ügyelek, hogy csak összevont szemöldököm jelezze, hogy… sajnálom őt. Tényleg sajnálom.
- Nem… nem… semmit. Talán… talán majd máskor… – hárít. Tudom, hogy hárít. De ezt nem tussolhatja el.
Elé lépek, leguggolok, két karját erősen megfogom és rázok egyet rajta, hogy felemelje fejét és a szemébe nézhessek.
- Most mindent elmondasz. Nem lesz később, nem lesz máskor, csak most van. Gyerünk. – keményen szólok hozzá, de másképp nem érne semmit.
- Ne, kérlek… nem akarom… - újra sírni kezd, fejét újfent lehajtva titkolja előlem könnyeit. Jobb karját elengedem, mutató ujjammal felemelem állát. Smaragdzöld szemei úgy csillognak, mint még soha. Könyörögve néz rám, most tényleg nem akar erről beszélni.
De akkor mégis mikor? Ennyi év után...
Jogom van tudni, mi történt vele!
- Ana. – szólok halkan – Nem máskor, most.
- Miért? – keserű hangjával sem tud most meghatni.
- Ana…
- Jól van! – felugrik engem ellökve magától és karját lóbálva fel-alá kezd sétálni szobájában – Ha már mindenáron ezt akarod, legyen! – rendben, Ana, sértődj meg, ez most nem számít – Minden azzal kezdődött, hogy megelégeltem a bizonytalanságot és az örökös öldöklést, de menekülni nem tudtam előle. Elfáradtam. Egyedül voltam. Ők pedig befogadtak, családommá lettek. Nem volt egy meleg otthon, de nekem tökéletesen megfelelt. Keserűség többet nem ért. Gyilkolni nem lettem volna hajlandó, de csak úgy maradtam közöttük, ha azt tettem, amit parancsoltak. Lassanként szépen belejöttem a dolgokba… és… megakadt rajtam Vo… Voldemort szeme. – te jó ég… csak nem? Elég furcsán beszél, de remélem, megcáfolja következtetésemet… - Talán te is hallottál róla… nem kaptam meg a Sötét Jegyet, mert… egy másik Jegyet akart nekem adni… azt a jelet, ami… ami… - nehéz kimondania, nekem pedig nehéz elhinnem. Tudom, mi következik most, de egyszerűen nem akarom elhinni! – Perselus, de hát te tudod! – kiáltja el magát tehetetlenségében. Nem tudja kimondani.
- Nem, nem tudom! – vágok vissza. Neki kell kimondania, muszáj!
- De igen! – hisztérikus kiáltás tör ki belőle, bevallom, kissé meglepett. De nem tágítok. Neki KELL elmondania. – Feleségül akart venni! A tulajdonává akart tenni! – majdhogynem fullasztó zokogásban tör ki ismét, úgy adja tudtomra végre a lényeget – Elvett a világtól! Elvette a lelkemet, az önbecsülésemet! Egy undorító, gyilkos féreggé tett! Megerőszakolt a szertartás előtti éjjel! Megerőszakolt, csak, mert neki úgy volt jó! Lemoshatatlan mocskot kent rám… elvett tőlem mindent, ami valaha az enyém volt… kiölt belőlem minden érzelmet… És ha nincs Albus, már én sem vagyok… - szobája falának dőlve mered előre, nem szól, nem mozdul tovább.

Hát tényleg ő az… többet nem is kell mondania, már mindent biztosan tudok. Ő volt az, akinek sikerült félbeszakítania egy nem is akármilyen beavatást, aki az örök sérülést okozta annak a szörnyetegnek a kezén, aki… aki a Fél-jegy birtokosa.
Ő Voldemort felesége.

- Ana… - sóhajtom fájdalmasan. Megvigasztalnám, megölelném, legalább egy kis időre elfeledtetném vele a történteket… de nem tudok odamenni hozzá. Lábaim megkövültek, mint ahogy minden más tagom is. Testem remeg a dühtől, ahogy végig nézek Ana-n, már nem csak őt látom, hanem egy nőt, aki… aki az Ő felesége.
Ez nem lehet…
Megerőszakolta… az az undorító… gusztustalan féreg… az én Ana-mat… Ana-t…
- Ana… - sóhajtom újra nevét, de talán nem hallja. Úgy fest, mint aki nincs már itt, gondolatban teljesen máshol jár.
Mozognak a lábaim… előre visznek… előre, hozzá. Fel sem eszmélek és már karjaimba zártam.
De az ő karjai csak lógnak ernyedt teste mellett, feje vállamra bukott, könnyei már átáztatták az ingemet vállamon, ahonnan elcsúsztattam taláromat.
Neki is fáj. Mindkettőnknek fáj.
De mit tehetnék? Hogyan tehetnék ezután?
Olyan… furcsa és… irtóztató most őt ölelni… azzal a tudattal, hogy… Ő is hozzáért.
Áh, de hisz nem tehet róla!
De akkor is…

Ám most nem ezzel kell foglalkoznom.
- Ana! Figyelj rám! – kisé elhúzódok tőle és felemelem fejét – Nézz a szemembe! Minden rendben lesz! – magam sem rétem, miért mondom ezt… közhely… hisz talán semmi sem lesz rendben. Viszont meg kell nyugtatnom ahhoz, hogy valamit kezdeni lehessen vele.
- Sajnálom… - nyögi alig hallhatóan.
- Ugyan mit? – kérdem, miközben kisimítok egy nedves tincset jobb szeméből.
- Sajnálom, hogy elhagytalak… hogy azt kellett hinned, hogy… megaláztalak… hogy elfeledtelek… - bocsánatkérése felébreszti bennem dühömet, de most várok. Már tudok várni. – Pedig dehogy… - halkan felnevet, mintegy nyomatékosítva, hogy ő bizony nem felejtett el. És elhiszem neki… oh, hogy milyen könnyen elhiszem neki. Azok után, amit elmondott, hiba lenne újabb ellentüzet szítani. – Szerettelek, Perselus… - suttogja rekedten. Finom ujjaival hajamat simogatja, majd arcomat.
Milyen jól esik az érintése! Egy pillanatra elsötétül a világ és minden érzékszervemmel csakis az ő puha bőrét akarom érezni. – Emlékszel még, mit mondtam egyszer? – kérdi, s keze megáll arcom mellett a levegőben – Segítek. Azt mondtam, érted tettem… de többet nem volt bátorságom mondani. Hát most elmondom… ha még érdekel…
Hát persze! Persze, hogy érdekel!
Mondanám, igen, de… csak bólintok.
- Elmentem, hogy ne sodorjalak veszélybe. Akkor már tudtam, mi lesz a sorsom, hol fogok kikötni. Nem akartalak magammal rántani… bár – nevet – ahogy megtudtam, téged sem kellett félteni, ami a tévelygést illeti. – keserű nevetés ez most az ő szájából, keserű mosolyra késztet engem is a gondolat, az igazság, amit mondott. – Vissza nem jöhettem… de őszintén szólva sokáig nem is akartam.
Ez mind szép és jó, de…
- Szerettél? – kérdem, miután átsiklok az utóbb elhangzottakon.
- Szerettelek… - suttogja, miközben átkarolja nyakamat. Karom önkéntelenül is derekára vándorol, bár csak érintem őt.
- És…
- Még mindig szeretlek. – bólogat válaszolva szinte fel sem tett kérdésemre. Szeret… Ennyi év után… Szeret? – Azon az éjszakán – közelebb húzódik hozzám – nagyon szerettelek… és még mindig… nagyon szeretlek. – vállamra hajtja fejét s nagyot sóhajt – Annyira hiányoztál… féltem nélküled… te mindig megvédtél… nélküled gyenge voltam… - vallomása meglep és nem tudok mit mondani rá.
Úgy érzem magam ebben a pillanatban, mint egy rakás szerencsétlenség.
Csinálj már valamit, Perselus!
Derekánál nem jutok tovább, de már határozottabban tartom.
- Ana én… - próbálok végre valami értelmesbe kezdeni, de mutató ujját számra teszi.
- Tssss… Nem kell mondanod semmit. – elhúzódik tőlem, s nekem háttal állva szomorúan beszél – Tudom, hogy nem könnyű… hogy… undorodsz tőlem… és talán nem is hiszel nekem… De megértelek.
- Ne beszélj butaságokat. – lehet, hogy hangomból nem érezhető, de ezt most komolyan gondolom. Hátulról átkarolom, s tényleg, egyáltalán nem undorodom. Mi több…
Fejét hátraveti vállamra, felsóhajt. Talán ez megnyugvás neki… talán nekem is az.
Pillanatnyi megnyugvás, ami nélkülözhetetlen az teljes őrület elkerülése végett.
Hosszú percekig állunk így, többel nem bíztatom, már ő sem magyarázkodik. Nincs értelme, most csak a csönd segíthet. Mindkettőnk gondolatai az iméntieken járnak, kell egy kis idő, hogy feldolgozzunk mindent, hogy utána nyugodtan beszélhessünk.
Ana arrébb áll, felém fordul.
- Nem fog menni… - sóhajt fel.
Értetlenül nézek rá, rögtön meg is magyarázza kijelentését.
- Nem tudok bűntudat nélkül a szemedbe nézni.
Bűntudat? Úgy beszél, mintha ő lenne a hibás. Bár, tulajdonképp ő, hisz önszántából lett Voldemort szolgája.
- Elszöktél tőle. – komolyan próbálok érvelni amellett, hogy erős volt és csak saját magának köszönheti, hogy el tudott szökni, ami nem kis teljesítmény – Még soha senkinek sem sikerült. – közelebb lépek hozzá és karjainál fogva magamhoz húzom – Ha az ember hibázik, tudja azt helyrehozni. – bal kezemmel végig simítom arcát – És te tudtad. Erős voltál.
- Nem, nem, ez… ez nem olyan erő volt. – védekezik, bár nem értem, miért – Magam sem tudtam sokáig, de… de Albus elárulta…
- Miről beszélsz? – adok hangot értetlenségemnek.
- Hát az erőről, ami kiszakított Voldemort karmai közül. – magyarázza.
- Miféle erő? Ana ne titokzatoskodj tovább, kérlek!
- De hiszen már mondtam… - mosolyodik el szégyenlősen.
Már mondta… erő… szökés… félbe szakította vele A szertartást…
Hozzám bújik, s fülembe suttogja:
- Szeretlek.
Karjaim azonnal köré fonódnak, szorosan húzzák testét testemhez. Ez már nem reflex, nem önkéntelenül cselekszem, nagyon is jól tudom, mit teszek. Ana-t ölelem, aki annyi év után végre visszatért hozzám és akinek én kétségek nélkül elhittem, hogy szeret.
Elhittem, pedig megfogadtam, hogy soha többé nem hiszek el neki semmit, hogy megbűnhődik azért, amit velem tett, de most itt van és olyan, mintha mindez csak egy rossz álom lett volna.
Ennyire elveszi minden erőmet? De hát hogyan? Maradt még kérdésem, de azt most nem akarom feltenni, ráadásul olyan dolgokat mondtam neki, amiket nem is gondoltam volna, hogy csak úgy ki tudok mondani.
Mi történt velem? Mit tett velem Ana?

Talán ebben reménykedtem és most beteljesült? Ennyire elvette volna a józan eszemet a jelenléte és a vallomása?

- Van oka a Minisztériumnak arra, hogy azt gondolja, még mindig Voldemort oldalán állsz? – kérdem üdvözölve magamban jó öreg gyanakvó természetemet.
- Hát persze, hisz eddig még senkinek sem sikerült megszöknie Tőle. – feleli mit sem sejtve hátsó szándékomról. Tulajdonképpen igaza van… Másképp kell kérdeznem…
- Biztos, hogy azért sikerült megszöknöd Tőle, mert..
- Szeretlek? Igen. – túl egyszerűen beszél róla… mintha be akarná nekem magyarázni… túlságosan el akarja hitetni velem… minél gyorsabban…
- Most megyek. – jelentem ki, majd hirtelen elfordulok tőle és az ajtó felé indulok.
- Elmész? Na de…
- Mennem kell. Holnap találkozunk. – igen, most el kell mennem. Elbizonytalanodtam. Az az átkozott pesszimizmusom… de jobb lesz vigyázni. Hisz alig ismerem… alig tudok róla valamit… ő már nem az az Anabelle, aki régen volt.
Megrökönyödve áll egyhelyben, amikor visszafordulva rápillantok. Könnycseppek gyülekeznek szemeiben, nem érti, mi történik.
Talán túlkombinálom… talán ő csak ilyen… hisz megváltozott… megváltoztatta a gyilkolás… szókimondó és mindent azonnal akar, mint Voldemort.
De mi van, ha ez az egész csak egy mese? Ha még mindig Őt szolgálja és most a kezére akar juttatni? Vajon már azt is elmondta neki, hogy elárulom őt?
Azt mondta, azért ment el, mert nem akart veszélybe sodorni… kisírta a lelkét is… és én nem hiszek neki?
Láttam már hasonlót… Hinni akarok, de az én hibám, hogy nem tudok.
Nem tudok mit mondani, egyszerűen csak kilépek az ajtón. Ma már nem tehetek semmit… szükségem van erre az éjszakára… egyedül.

Nem tudja… senki, de főleg ő nem, hogy mennyire örülök, hogy épségben visszajött… és, hogy elmondhatatlanul jól estek a szavai… ha igazat mondana… érte újra feladnám büszkeségem… magam.
Ha eljön az ideje… mindenre fény derül.