- Perselus, gyere, kérlek, ma igen nagy szükségem lenne a szolgálataidra. – Dumbledore rendkívül izgatottnak látszik, kíváncsi vagyok, mit akar tőlem két perccel az első órám kezdete előtt. Megáll hirtelen nem messze a gyülekező csoporttól, és halkan kezdi előadni kérését. – Szeretném, ha elkísérnéd Anabelle-t Leeds-be. – csak ennyit mond, jelentőségteljesen rám néz, várván, hogy majd jelzem, tudom, miről van szó, de meghökkenésem ül csak ki arcomra, más nem fér mellé.
- Értem. – felelem határozottam, bár nem rejtem el gyanakvásomat, és némi rosszallásomat sem.
- Nos? Megtennéd nekem? Az óráidat bepótolhatod, ha visszajöttetek. – várakozón összekulcsolja ujjait maga előtt, feszülten figyel fel minden rezdülésemre.
Komolyan elgondolkozom a válaszon. Miért kéne vele mennem? Nem úgy volt, hogy tisztázta magát, és végleg elengedték? Mi a fene folyik itt?
- Elmegyek. – jelentem ki, de hangsúlyomat nem viszem le – Ha előbb elmondja nekem valaki, miért kell ismét oda mennie.
Dumbledoret nem lepi meg kérésem, hümmög párat, bólogat, majd lassan elindul.
- Az majd ott kiderül. Egyelőre én sem tudok semmit – megáll, megfordul, és ismét rám néz -, ezért szeretném, ha vigyáznál rá. Nincs sok időtök, indulnotok kell. Keresd meg, kérlek, és szólj neki, hogy elkíséred.
Biztosra veszi, hogy elkísérem, de hisz ismer már engem…
Hát legyen. Megkeresem.

Intek a csoportnak, hogy induljanak be a terembe, és maradjanak is ott, én magam pedig tőlük távolodva szememmel már az Anahoz vezető utat kémlelem.
Hamar megérkezem szobájához, kettőt kopogok, s várom, hogy bebocsátást nyerjek.
- Igen! – engedélye eléggé halk, messze lehet az ajtótól.
Benyitok, s mielőtt belépnék, körbe nézek. Ana nincs sehol, de a fürdő ajtaja nyitva van. Talán még készülődik?
Besétálok, és hangtalanul becsukom magam mögött az ajtót. Nem szólítom meg, csak figyelem, hol lehet. A fürdő ajtaja nyitva van, bizonyára összeszedi a holmiját.
Ezek szerint hosszú távra tervez… a ládájában viszont alig van valami, de úgy néz ki, többet nem pakol bele… de miért? Ő talán tud valamit.
Áh, lehetetlen, hiszen Dumbledore sem tudja, miért kell Ananak Leeds-be mennie, újra A Bizottság elé. Nem, nem hinném, hogy pusztán eltitkolta, amit tudott, most komolyan beszélt.
Üres a szoba… Ana alig hozott magával valamit. Ha igaz, amit mondott, hogy ő volt az a csuklyás alak a Nagyúr mellett, akkor megértem, hogy nem akar emlékeket őrizni róla.
Akárhogy is, most már nem érdekel a múlt. De mit csinál még a fürdőben? Nem hallok semmilyen zajt. Oda megyek, és megnézem.
- Ki az? - Ana hirtelen lép ki elém, megtorpanok, s meghökkentségét nyugtázva kifújom a benntartott levegőt. – Perselus… - suttogja nevem, kezében egy kis csomag –Már… jobban vagy? – közelebb lép hozzám, puha kezét arcomra teszi, s ott pihenteti közben szememet vizsgálva tekintetével.
- Jól vagyok. – válaszolok semleges hangon. Nem veszi magára, nem kérdezi, mi bajom. Jobb is. Pakoljon és menjünk végre.
Ellép előlem, odamegy ágya mellé, ládájába beleteszi a kis csomagot, majd bezárja.
- Wingardium leviosa! – húha, ez még nekem is váratlan volt… ő akarta kimondani, de… olyan természetes volt, hogy elővegyem a pálcám, és én emeljem fel a ládáját.
Félénken rám pillant – látom, izgul, halkan megköszöni, és elindul ajtajához. Én nem mozdulok… nem igazán értem, miért, de valami azt súgja, még ne menjek utána.
Megérzésem jó szolgálatot tesz ismét, úgy látom. Ana megtorpan, és visszafordul.
- Köszönöm. – smaragdzöld szemeit az enyéimbe fúrja… könnyezni kezd.
- Félsz? – oh, a fenébe… nem akartam megkérdezni tőle…
- Félek… - remeg a hangja… és ha jól látom, tagjai is. Józanul átgondolva a dolgot, csak azért hallgatják ki még egyszer, azért foglalkoznak vele, mert ő volt a Nagyúrhoz legközelebb álló… halálfaló… sokat várnak tőle. Most nagyon fél… retteg.
Indulnunk kell, de talán… egy ölelésre bőven van idő. Egy hosszú lépéssel előtte termek, s egy szempillantás alatt karjaimba zárom. Megadóan simul hozzám, mintha sosem akarna szabadulni ölelésemből. Valójában én sem akarom őt elengedni. Simogatom selymes haját, hátát, nyugodt légzésemmel próbálom őt is megnyugtatni.
- Ana… - suttogom nevét a fülébe – Ne félj… vigyázok rád. – ömlenek belőlem a szavak, nem foghatom vissza magam – Itt vagyok… nem kell félned… itt vagyok veled… kicsim. – néha magamat is meglepem, mégis, azt hiszem, jól esik végre ilyesmiket mondani neki… ha egyszer nem tudom visszafogni, hogy néha kimondjam, amit érzek, hát legalább neki had legyen jó.
Még szorosabban kapaszkodik, bújik, mintha levegőt sem akarna venni. Kissé megpróbálom eltolni magamtól, ideje indulnunk, de ő csak még jobban szorít. Miért csinálja ezt? Ennyire fél?
- Ana… Nem akarsz elmondani valamit? – vajon mit titkolhat még?
Elenged végre, de csak annyira, hogy egymás szemébe nézhessünk.
- Szeretlek. – vallomása meglep ilyen hirtelen… de… jól esik. Nem tudom, mit mondhatnék erre… talán azt, hogy én is szeretem őt… de… ezt most valamiért nem tudom kimondani.
- Mennünk kell. – elterelem a szót, de jelzem neki, hogy megértettem, nyugtáztam, amit mondott. Nem enged, visszahúz magához. Többet akar… még valamit.
- Még rengeteg időnk van. – leheli lágyan – Maradjunk még, kérlek… maradj velem még…
- De hisz nem megyek el. Téged kísérlek. Menjünk, Ana.
Csak néz rám, gondolkozik erősen, de nem merülök el benne, majd ő elmondja, mire gondol, ha akarja. Most nem érezheti, hogy a gondolatait olvasom. Azok után, amiket mondtam neki, nem érezheti, hogy egy kicsit is megkérdőjelezem a szavát.
- Menjünk. – végre beleegyezik. Tudtom, hogy nincs rengeteg ideje, különben Dumbledore mondta volna.
Szótlanul hagyjuk el a szobát, s most már – a kíváncsiságtól – nekem is összerándult a gyomrom. Vagy talán én is félek… azaz… féltem Anat. Nem akarom, hogy elvegyék tőlem. Van egy olyan érzésem, hogy vagy nélküle jövök vissza, vagy vele, de abban nem lesz köszönet… és nem marad velem sokáig.

**Leeds-ben**

- Maga nem mehet be. – erős kezű ajtónálló tart vissza, hogy Anaval együtt lépjek be a kastély kijelölt termébe. Egy hirtelen mozdulattal levetem mellkasomról az idegen kezét, s tovább megyek, azonban ajtóstul ront nekem három másik, és pálcájukat nyakamnak szegezve megértetik velem: nemkívánatos személlyé avanzsáltam körükben. Pedig még nem is ismernek. Nem tudják, mire vagyok képes, ha akadályoznak akaratomban. Márpedig én Anaval akarok menni. Most.
Ana könnyeden lépked előre… talán már nem fél, már aláveti magát mindennek, jöjjön, aminek jönnie kell, vissza úgy sem fordulhat. Egy pillanatra megáll, és hátranéz.
- Ne aggódj… maradj csak kinn… úgy sem engednek be. – hangja elhaló, szomorú, és… egyértelműen érzem belőle, hogy már tudja, és elfogadta, hogy egyedül kell szembenéznie A Bizottsággal. Hogy miért nem a Wizengamot vizsgálja az ügyét? Nem tudom. Azt sem tudom, mi ez A Bizottság, kik a tagjai… valami titkos társaság… igen, talán ezért nem engednek be. Ana talán mond majd ezt-azt.
Bólintok neki, engedem, hogy belépjen a hatalmas terembe, melyet egy még hatalmasabb szárnyas, nehéz vasajtó zárt elrabolva tekintetemtől a drága nőt, aki talán miattam van most itt.

Sosem hittem volna, hogy ez ilyen nehéz… bár neki biztosan rosszabb odabenn, de… a várakozás megőrjít. Már órák óta benn van, és még csak kérdezni sem tudok senkitől, mert tökéletesen egyedül hagytak ezen a végtelenül hosszú folyosón. Fel s alá járkálok, hol az egyik, hol a másik falnak dőlök, az ajtó hideg féméhez nyomom arcom, hogy a tehetetlenségem dühe által szított tüzet csillapítsam bőrömön. Már fájnak a tagjaim, nem tudok mit kezdeni magammal, levegőre van szükségem, vagy valamire, ami lefoglal, különben megőrülök! Valamit…. Valamit tennem kell… muszáj… Ana… mi lehet veled… mit csinálnak veled odabenn… mit kérdezhetnek még? Mit akarnak még tőled? Miért nem hagyják, hogy hazavigyelek, és elfelejtsünk mindent? Annyira unom már ezt! Veled akarok lenni, Ana! Csak veled! Most és mindig…. És nem érdekel, ki voltál… nekem te kellesz… csuklyástul, vagy anélkül… szükségem van rád… ne hagyd, hogy elvegyenek tőlem… kérlek… Ana… gyere már ki…

De… már… már nyílik a nehéz ajtó! Komótosan ugyan, de nyílik! És… és jön valaki… Merlinre… ez… ez egy… Nem! Az lehetetlen!
De ott van Ana!
- Ana! – kiáltok már utána, hátha meghallja hangom, s tudja, itt vagyok még, és várok rá. Nem hall… nem néz ide, nem lát engem… várjunk csak… a földet nézi egyre, vállai reszketnek…
- Mit csináltatok vele, ti szörnyetegek? – nekirontok az egyik csuklyás alaknak, aki először lép ki a teremből, ám amint feljebb csúszik csuhájának ujja, a látványtól döbbenten ugrom hátra, s elképedve figyelem a sorra kitérőket…
Rabok… mind rab egytől egyik… halálfalók… és ilyenkor hol van a Wizengamot? Kik ezek? Mit csinálnak velük? De vigyék… ők nem érdekelnek, édes mindegy, ki kapja el őket… de Ana… vele mit tettek? Miért sír? Miért?
Egy őrt sem látok. Elengedték őket? Mi folyik itt? Mi ez? Te jó ég… Még sosem láttam ilyet… szavakkal gyötörhették őket, nem látom átkok nyomát. Vagy… őket nem is… szabadon elmennek… ó, hogy az a…
- Ana! Ana itt vagyok, gyere! – próbálok átjutni a halálfalók alkotta kettes soron, hogy mielőbb elérjem szegénykémet. Most igazán sajnálom… érzem, nagy lehet a baj.
Ó, hát tényleg! Nem, ezek nem lehetnek halálfalók! Bár a Jegy… és a csuhájuk… és… a maszk… de… rám se hederítettek, és bennem sem támadt védekezési ösztön… kik ezek? Miért… és hogyan…?
De elérem Ana-t, és már nem érdekel a többi, elkapom keresettem karját, s megpróbálok vele minél gyorsabban eltávolodni. Vállát átfogom jobb kezemmel, balommal elölről fogom jobb karját, s magamhoz húzva viszem. Lábai csak botladoznak teste után… jaj ne… mit tettek veled, Ana?
Mióta megérkeztünk, én is érzem azt a félelmet, amit ő, és nem tudok szabadulni tőle…
Nem tudom, mehetünk-e vagy sem, de eddig nem tartottak vissza. Megyek, csak megyek, viszem Ana-t, kirángatom ebből a síri közegből, kiviszem a napra, mert ő ott újjáéled. Sosem hittem volna, hogy a napfény valaki életét jelentheti… de Ana lelkének fényre van szüksége, hogy ne törjön meg végleg.
Úgy érzem, bármi történjék is, bármit tett is Ana, bármi legyen is az oka annak, hogy így kínozzák őt, én megmentem akkor is, ha ezer és ezer crutio-val akadályoznak.
Megmentem, mert…. mert ezt kell tennem. Érzem… érzem, hogy… én… őt…
- Elviszlek innen, ígérem. Vesszük a ládádat és megyünk haza, és nem érdekel, hogy maradnod kell-e vagy sem. – szegény talán meg sem hallja… te jóságos ég mit tettek vele, hogy ennyire gyenge? Miért bántották az én Anamat?
Ha bementem volna… de ő sem akarta… tudta, hogy nem szabad… és én is tudtam… de most elviszem… el kell vinnem.

Következik: Ana A Bizottság előtt