Végre elértük az előkertet. Nem megyek tovább addig, amíg biztosan nem ál Anabelle a lábán. A hoppanálás most még kockázatos lehet. Magamhoz ölelem bágyadt kedvesemet, s tartom erősen, hagyom, had engedje el magát.

- Pihenj. Nyugodj meg… szeretlek… - suhannak ki számon a szavak, talán nem is tudatosan, csak mondom, és egyre csak mondom, csitítom. És vagy háromszor elismételem, hogy szeretem. Érzem, hogy megnyugszik… lehet, túlságosan is, mégis jobb tudni, hogy már kevésbé fél. Agyam nem fog emlékezni e szavakra, de most még nekem is jól esik kimondani – akkor is, ha elsőre abszurdnak hangzik az én számból. Az biztos, hogy nem gyakori jelenség a mostani, de, ha csak ez kell ahhoz, hogy megnyugodjon, hát én…

Lassan kezei hátamat érik, s egyre biztosabban ölel át. Mélyet sóhajt, majd elhúzódik tőlem, megfogja kezem, s elkezd visszafelé húzni. Látom szemén, hogy könnyezett, ha nem is sírt, fogása már kevésbé erőtlen. Nem értem, miért akar visszamenni, s mivel én elhatároztam, hogy bármi történjék is, nem engedem őt oda, le is cövekelek, s finoman visszahúzom magamhoz.

Nemet int fejével, úgy jelzi, hogy most nem engedhet akaratomnak.

- Miért? – kérdezem ellenkezése okát.

- Még nem mehetek el. Egyelőre nem. – hangja teljes nyugodtságot sugároz, mintha biztos lenne a dolgában – de én tudom, hogy csak most fél igazán.

- Előbb mondd el, mi történt odabenn. – határozottan tartottam vissza, hogy érezze, komolyan beszélek, és kérésem halaszhatatlan.

- Nem lehet… vissza kell mennünk… - ellenkezik, de nem túl meggyőző. Én viszont nem engedem el.

- Ana. Mondd. – mélyen gyönyörű, most szomorú szemeibe nézek – Most.

Nagyot sóhajt, kezeit derekamon pihenteti, én is átfogom őt, s úgy tartom, hogy kissé elengedhesse magát.

Torz fintor jelenik meg arcán, ha kelletlenül is, de ráveszi magát, hogy beszéljen róla. Hozzám bújik, s én kissé ringatni kezdem.

- Amikor bementem, sötét volt. Korom sötét. Aztán hirtelen messze tőlem éles fények gyúltak, összesen hét. Nem láttam magam körül senkit, mégis éreztem, hogy erős kezek ragadják meg karomat, s vezetnek egyre közelebb a fényekhez. Aztán megjelent egy nyolcadik fény is… ott volt egy szék, előtte asztal, és egy pohár víz. Leültettek… vállaimról nem tűntek el a kezek… ocsmányak voltak… hosszú ujjak, hegyes körmök… nem tudom, kik voltak… tőlem nem túl messze volt egy… egy asztal… heten ültek mögötte… heten… nem láttam az arcukat… rémisztő volt a hangjuk. – Ana szorosabban bújik hozzám, mintha menekülne. Védelmezőn ölelem továbbra is, haját csókolom, simogatom. – Minden egyes szóval egyre mélyebbre hatoltak bennem… kínoztak… mindent… mindent ki akartak tépni belőlem… tudni akarták, mi van a szívemben… a lelkemben…

A gondolataimat is látni akarták… De én nem hagytam! Igazat mondtam nekik! Nem hittek nekem… - milyen fájdalmas hangon beszél… egyre kíváncsibb vagyok, mit akarnak tőle… - Azt kérdezték, hogy’ sikerült megszöknöm… mert, hogy erre legutóbb nem válaszoltam, és csak Dumbledore hívó levele mentett meg… az ígéret, hogy jön valaki, aki segít és megválaszolja minden kérdésüket… bár nem jött, engem addigra már elengedtek.

De most visszahívtak, Perselus! Most nem engednek el! – Ana hirtelen elhúzóik tőlem, s szemeimbe nézve kétségbeesetten sírni kezd - Sosem fognak hinni nekem! Bezárnak az Azkabanba… nem hisznek nekem… soha… - kezdem már érteni, mi történt. Dumbledore arra számított, hogy rögtön Anabelle segítségére sietek, ám, mivel nem látott bennem túl nagy hajlandóságot, ő maga hívta haza, s reménye bevált, hazaengedték. Akkor. De most nagyobb bajban van, mint volt. Lehet, hogy megint csak én segíthetek neki… de, ha beavatkozom, és ezt megtudja Voldemort, akkor a kémkedésnek vége… és nekem is. Lágyan végigsimítok Ana fején, vállán, hátán.

- Mit válaszoltál nekik? – várok, hogy eszébe juthasson, miért kérdem, s aztán elmesélhesse, hogy tette azt, ami másnak még nem sikerült.

- Nem tudom… nem emlékszem… elmondtam… elmondtam nekik. – óvatosan visszabújik hozzám, úgy folytatja – Amikor V… V… Ő a kezemet fogta, égető fájdalom járta át minden porcikámat. Akkor már éreztem, hogy nem ezt akarom. Oly hatalmas erők tartottak előtte térdelve, hogy nem állhattam ellen. Ám volt egy titkos fegyverem… és nem féltem használni… segített nekem. Dumbledore volt. Ő… ő mentett meg. – tessék? Nem értem… hogy segíthetett neki Dumbledore?

- De hisz neki nem állt módjában. Egy olyan szertartás közepén… a Denem kúriában… nem. – hangot adok értetlenségemnek, melyre Ana szemembe néz, s halványan elmosolyodik.

- Ott volt velem. A lelkemben… a gondolataimban… és én láttam őt. Végig mellettem volt. – bizonyára hallucinált a fájdalomtól… de, ha ez elég volt ahhoz, hogy megszökhessen, hát nem ellenkezem – Tudod, Perselus, ha ő nem fogja meg a kezem, nem tudom félbeszakítani a szertartást. – tényleg komolyan beszél… Megfogta a kezét? Talán… mégsem hallucinált. De, ha Dumbledore a Nagyúrtól meg tudta védeni, miért engem kért, hogy A Bizottság elől pedig én hozzam el? Ha nem is tudta, hogy kik lesznek jelen, akkor is merő óvatosságból elvethette volna azon ötletét, hogy engem küldjön Anaért, hisz, ha felismernek, vagy az Azkabanba, vagy a Nagyúr kezére kerülök. Előbbibe azért, mert, ha Ananak nem hisznek, akkor elég valószínű, hogy az én szavam sem érne nekik semmit, utóbbi pedig azért teljesülhetne, mert az ittlévő halálfaló külsejűek „véletlenül elszólhatják magukat” Uruk előtt. Már, ha tényleg halálfalók… ám, ha azok lennének, nem hinném, hogy csak úgy elengednék őket. Merlinre, itt valami nagyon bűzlik. Olybá tűnik, mindent Ana nyakába akarnak varrni.

- De már itt vagy velem, és ez a lényeg. Leeds-ből pedig mihamarabb elmegyünk. – jelentem ki ellentmondást nem tűrve, megszorítom kissé Ana karjait, hogy biztosítsam szavaim komolysága felől, s invitoval magunk mellé rendelve Ana ládáját, melyet félretettem megérkezésünkkor elindulok kedvesem kezét fogva a kert vége felé, ám egy pillanat múlva megtorpanok.

- Ana, mondd, miért hoztál ennyi mindent egy meghallgatásra? – kérdem gyanakvóan, ám azonnal választ nem kapok, s ez növeszti rosszallásomat.

- Gondoltam, hátha sokáig tart… - vonja meg vállát hanyagul. Amióta kijött abból a teremből, egészen más, mint előtte volt. Más a viselkedése, a járása, a mozdulatai, a hangja… a szemei sem csillognak már úgy, mint eddig. Amint visszaértünk a Roxfortba, teszek róla, hogy újra a régi lehessen.

Már jobban hagyja, hogy vonszoljam magam után, így van időm arra gondolni, mit is csinálok valójában. Megmentem Ana-t egy helyzetből, amiből elég valószínű, hogy vesztesen kerülne ki. Mindent pontosan még nem mondott el, de a részleteket talán magamtól is ki tudom találni.

Ana, mint, aki évekig a Nagyúr mellett állt – szó szerint -, és senki nem tudott róla semmit, most hirtelen visszatér mentorához, s ezt higgyék is el neki? Igazuk van, hisz én sem hittem neki. Talán most is csak azért hiszek – jobban -, mert valami idebenn azt súgja, hogy meg kell védenem, s ki más hinne benne, mint én? Én, aki… aki szeretem őt. Aggódom érte, s talán ez az aggodalom, s a magányos órák a terem előtt döbbentettek rá arra, hogyan is érzek iránta valójában, s ha akarom, sem tudom eltitkolni… legalábbis magam elől nem. Ana pedig… most elmondom neki, talán meg is mutatom, de ő, amint jobban lesz, lehet, nem is emlékszik majd mindezekre. Így jó… de lehet, hogy rossz. Majd elválik.

Egyelőre szeretnék életet lehelni belé – nagyon elhagyja magát. Érzem, hogy kissé erőteljesebben fogja kezem már, számítok is arra, hogy ismét megállít, s akkor vissza akar majd menni.

Egyszer majd felvázolom a LOTTO előnyeit… holott utálom a muglik hülyébbnél hülyébb játékait.

- Mondtam, hogy nem mehetünk még haza.

- Mondtam, hogy ne ellenkezz.

Újabb két perc csönd, majd megáll, megrántja kezem, s úgy néz ki, most már egészen komolyan tudatánál van, és esze ágában sincs tovább követni engem.

- Perselus… nem menekülhetek el előlük. Itt kell maradnom.

Hosszan sóhajtozom, agytekervényeim lázasan dolgoznak, próbálom végiggondolni a helyzetet. Végül arra jutok, hogy, ha megmondja, körülbelül mi vár rá, visszaengedem, s én idekinn megvárom – bár nem szívesen teszem ki egyedüllétnek ezek között az alakok között, ám az sem lenne túl jó, ha illetéktelen személyek fülébe jutna, hogy itt vagyok.

Annak ellenére, hogy láttak azok a halálfalók, amikor Anat bekísértem, és nem tettek semmit, mégsem szeretnék kockáztatni.

- Rendben. De előbb… mondd el, kik voltak veled benn a teremben, és szeretném, ha pontosan elmondanád, ki, mit kérdezett, te mit válaszoltál, miért nem engednek még el. Miért kellek én ide, holott ennél veszélyesebb hely nincs is talán számomra most, és jó lenne, ha azt is elárulnád, miért érzem úgy, hogy, ha valami történne veled, abba én… szóval jó lenne, ha… vigyáznál magadra… - na jó, talán utóbbit én sem gondoltam komolyan, de… akárhogy is, most nem ez a lényeg. Ha azok ott benn halálfalók, akkor nekem végem. Márpedig nem lehetnek mások, hisz felismerem a hozzám hasonlóakat. Sejtem, hogy nagy baj lesz még itt, de reménykedem, Dumbledore nem teljesen szenilis, és okkal küldött ide, kezeskedve a teljes biztonságról. Azt hiszem, még engem is szíven ütne, ha most buknék le. Dumbledore nem lehet olyan… szóval nem hagyhatja, hogy füstbe menjen ennyi évi munkánk. Nem… itt valami nincs rendben.

- Hjaj, Perselus, miért akadékoskodsz annyit? Az volt a feladatod, hogy elhozz engem ide, és hazavigyél, ha vége lesz ennek a rémálomnak. Amit még tenned kell, nos… én sem tudom, mi az, ám biztosíthatlak, időben meg fogod tudni. – ingerültem válaszol, unja már a huza-vonát, amit mellesleg én is, és szeretne minél előbb túl lenni a tortúrán. Meg is értem, ez nem vitás. Újra ellágyul, s jobb kezét arcomra téve folytatja. – Gondolom magadtól is rájöttél, hogy arról kérdeztek, mit csináltam azon évek alatt, amíg a Nagyúr mellett szolgáltam, és tulajdonképpen vele éltem. Nem hisznek nekem, nem hajlandóak belátni, hogy tényleg megszöktem a szertartásról, és nem kémkedni jöttem. Sokkal jobban félnek tőlem, mint a többi halálfalótól, mert én sokkal közelebb kerülhettem a Nagyúrhoz, mint bármelyik másik híve. Ezért hívtak halálfalókat. Ezért engedték el őket a meghallgatás után – ez volt az alku. Tőlük akarták megtudni, ott voltam-e uruk mellett, és én vagyok-e az, aki megszökött. Pechükre – és az én szerencsémre semmit nem tudtak mondani, hisz az arcomat soha senki nem látta, s azt sem tudják, hogyan sikerült elszöknöm. Nem tudhatják, csak a Nagyúr tudja és én… és Dumbledore. Ha felismertek volna, nem menekülhettem volna meg, és a Nagyúr hamar rám talált volna… és akkor… Így viszont csak gyanús lehetek nekik, ami kevésbé kilátástalan helyzet, mint, ha kerek perec elítélnek. Ha bebizonyosodik A Bizottság előtt, hogy én már Dumbledore oldalán állok, akkor a halálfalókkal el lehet hitetni, hogy nem is én éltem urukkal – hisz ők a további meghallgatásokon nem lesznek itt.

Egyébként – mielőtt szólhatnék, még folytatja – nem áll módodban elvinni engem innen, amíg Ők rá nem bólintanak, hidd el, megtették a szükséges intézkedéseket, hogy ne tehessem ki a lábam a leeds-i kastély területéről.

Ha képes lennék rá, a szám is tátva maradna. Tehát Ana vagy az Azkabanba kerül azért, mert azt hiszik, még mindig a Nagyúr híve, vagy elengedik, de akkor a halálfalók fognak vadászni rá, vagy pedig sikerül kijátszania őket, és elhiteti velük, hogy az egész csak félreértés volt, ő nem az a nő, aki megszökött a Sötét Úrtól.

Mindketten egy „kisebb fajta” slamasztikába kerültünk. Ő az előbbiért, én pedig… nekem is ki kell játszanom a halálfalókat, s ha nem sikerül, Dumbledore elveszíti egy emberét – engem. Félreértés ne essék, nem magam miatt aggódom… sőt, nem aggódom – Anan kívül – senkiért. De hát Dumbledore csak nem olyan… szóval bizonyára minden eshetőségre gondolt.

Vagy mégsem?

Röviden: ebből a slamasztikából minél előbb ki kell kerülnünk. Hogy velem mi lesz, másodlagos most csupán, előbb Ana-t kell lerendeznem. Remélem, nem azt akarják majd, hogy tanúskodjak…

Vagy mégis? Hát jó… visszamegyünk a kastélyba… hajrá, Ana, kitartás. Nem engedem, hogy bántódásod essék… Remélem, ezentúl is mindent elmond, mert talán csak úgy segíthetek neki…

Merlinre, mi lesz ebből?